Bejárta a fél világot, éveken át dolgozott Németországban, ám a magyar közönséghez és a Magyar Állami Operaházhoz eltéphetetlen kötelékek fűzik. Dénes István zongoraművész, karmester, zeneszerző nemrég vehette át a Liszt Ferenc-díjat, amelyet kollégái szerint is már régóta és nagyon megérdemelt.
– Hogyan indult a pályája a Zeneakadémiáig?
– Mivel volt zongoránk, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a szüleim hatéves koromtól taníttatni kezdtek. Tizennégy évesen felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. A zongoratanárom Fischer Magda, Fischer Annie testvére volt. Érdekes belegondolni a zenei családfa összefüggésébe: a magyar zongoristageneráció legtöbbje valamilyen módon Liszt Ferencnek a zenei unokája, zenei dédunokája. Az én esetemben például Liszt Ferenc tanítványa volt Thomán István, ő tanította többek között Dohnányit, Bartókot, Fischer Annie-t és Ungár Imrét, aki nekem is tanárom volt a főiskolán. Ilyen értelemben, ha úgy vesszük, én is Liszt Ferenc zenei dédunokája lehetek.
– Ön az első komolyzenész a családjában?
– Nagyapám Dénes István ügyvéd, országgyűlési képviselő volt, apám jogász, viszont az anyai nagyapám, Wein Dezső klarinéton, szaxofonon játszott. Már a világháború előtt különféle szalonzenekarokat vezetett, 1946-ban Svédországba ment, ahol hamarosan elhunyt. Véleményem szerint, ahogy mindenfajta tehetség, a zenei is Isten adománya, a család csak kísérő, egyengető szerepet játszik.
A cikk folytatását a Pepita magazin augusztusi számában olvashatják.
