Hol feketébe öltözött árnyék, hol jelmezbe bújt statiszta, hol pszichológus, barát, testvér, a színházi stúdiósok anyukája, vagy éppen „szoknya alatt turkáló” kaszkadőr, de általában kreatív problémamegoldó, akinek előadás közben mindössze néhány másodperce van a hangvarázslásra. Mindezt 15 éve gyakorolja a Budapesti Operettszínház mikroportosa, Eisrich Adrienn.
– Nehezebb volt egyeztetni önnel, mint a színészekkel. Valóban ennyire kevés az ideje?
– A járvány alatt felmondtak a kollégák, és egyedül maradtam mikroportos a Budapesti Operettszínházban. A lányom dolgozik még velem, de ő a nyáron egy másik társulatnál táncosként turnézik. Most már vannak újak, akiket próbálunk betanítani, illetve megnézzük, mennyire van ehhez a munkához érzékük, affinitásuk. Sajnos a többségük elvérzik…
– Milyen hozzáállásra, képességekre van szükség?
– Mindenféleképpen toleránsnak kell lenni, és olyan idegrendszerre van szükség, amellyel a strapát, a feszültséget el tudjuk viselni, mert nálunk csapódik le minden. Mi vagyunk a színpadon a legközelebb a színészekhez, ezért a legfontosabb munkaeszközünk a bizalom. Enélkül nem is tudnánk együttdolgozni a színészekkel, hiszen látjuk őket hiányos öltözékben, és a mikroportok felhelyezéskor hozzájuk kell érjünk. Akár öröm van, akár sírás, mindenki hozzánk jön.
A cikk folytatását a Pepita magazin augusztusi számában olvashatja…
