Selmeczi György szerint sokan beszorulnak a saját provinciális látókörükbe. A Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, aki pár hete lett a Nemzet Művésze, úgy gondolja, hogy paradigma váltásra volna szükség, amit a jelenlegi színházigazgatói kar – tisztelet a számos kivételnek –, nem tud végrehajtani, mert nincs hozzá képzettsége.
Negyvennégy éve tanítasz. Hogyan lettél tanár meglehetősen fiatalon a Színház- és Filmművészeti Főiskolán?
1979-ben lettem Petrovics Emil tanársegéde. Egy ideig csak filmesekkel foglalkoztam. Aztán pár év múlva, a nagyszerű Iglódi Istvánnak köszönhetően, keveredtem a színészek közelébe. Az első osztály, amiben már érvényes módon tanítottam, a Kubik Anna, Bubik István fémjelezte társaság volt. Aztán döntően színészeket, rendezőket tanítottam, de a filmtanszakon is dolgoztam. A mai mainstream jelentős része tanult nálam.
Petrovics miért hívott?
Ő is hosszú évtizedekig tanított, aztán operaigazgató korában felhagyott vele. Ismerte valamennyire a pályámat, így a filmzenéimet is. Elsősorban azért hívott, hogy terheket vegyek le a válláról. Ő egyébként engem egy garabonciásnak, laza szellemű erkölcsű embernek tekintett. Sokszor kifejezésre juttatta, hogy mennyire szívesebben látná, ha összefogottabb szakmai életet élnék, nem csinálnék annyi mindent. A pályám során mindig erős kritikával illetett, ugyanakkor szívélyes volt a viszonyunk, és én készséggel elismertem, hogy nagyon jelentékeny kulcsfigurája volt a magyar művészeti életnek. Nem becsüljük most sem eléggé. Azt gondolom, hogy igenis jótevője volt a magyar zenei életnek, még akkor is, ha ezt olykor nem túlságosan rokonszenves, autokratikus eszközökkel gyakorolta. Ragyogó szerző volt, és mint a zeneszerzés professzora igen jelentős teljesítményt nyújtott. A magyar színház egyik nagy hiátusát éppen az jelenti, hogy igen gyenge színvonalú zenei képzés volt a nyolcvanas éveket megelőzően. Ebből is adódott, hogy a magyar direktorok zeneileg hallatlanul alulképzettek a mai napig. Ők olyan korszakban nevelkedtek, amikor a zene marginális volt, és a későbbiekben sem érezték kellőképpen a jelentőségét. A rendszerváltáskor jött a nagy pofára esés, amikor a közönség már szabadon artikulálhatta az elvárásait, és kiderült, hogy igencsak szüksége van a zenés műfajokra. Ugyanis a magyar színházi tradíció alapvetően a zenés műfajokon nyugszik.
Ezalatt az operetteket, daljátékokat érted?
Igen, az operetteket, daljátékokat, népszínműveket, a magyar színházi múlt zöme zenés. De a zenés infrastruktúrákat a magyar színházakban lebontották. Elpusztították ezt a csodálatos örökséget, amikor beköszöntött a szocializmus. Ideológiai okokkal bőségesen megindokolva tönkretették.
Merthogy például a daljáték az link dolog, és a szocializmusnak nem ez a műfaja, komolyabb darabokkal foglalkozik?
Hát igen, kispolgári csökevénynek bélyegezték azt, ami a kultúrpolitikának nem tetszett. Én még ültem Aczél György fő kultúrkorifeus fejtágítóján, aki ezt kifejtette. A prózai színházi mainstream igen erősen maga hajtotta végre ezt a pusztítást. Ennek végig tanúja voltam a magyar színházakban. Ez a színházi generáció nem volt képzett zeneileg, és ezt a frusztrációját leplezendő, például amikor operetteket adtak elő, magát a műfajt tették gúny tárgyává, vagy mutattak rá az abszurd mivoltára. Ezek között nagyszerű produkciók is voltak és borzalmas ostobaságok, amiket a mindenáron való újítani akarás, mondhatnám újítási görcs, hozott ki az emberekből. A zenés struktúra elpusztítása után, amikor a nézők követelték a zenés műfajokat, a direktorok lehetetlen helyzetben találták magukat, hiszen a színházi zenekarokat, énekkarokat, tánckarokat elzavarták. Amikor a ’90-es években rájöttek, hogy nem fognak tudni fennmaradni erős zenés repertoár nélkül, akkor szembe kellett nézni azzal, hogy nincs ehhez infrastruktúra. Valaha ott volt a színháznál a zenekar a havi fizetéséért, de most, ha az adott produkciókhoz zenekart verbuválnak össze, mindenki egyenként, fellépésenként kéri a gázsiját, ami így jóval többe kerül. Nulláról kellett felépíteni egy új zenés színházi struktúrát, ami rettenetesen fárasztó és borzasztó drága.
Ehhez az oktatásban is nyilván jól énekelni, táncolni tudó színészeket kellett képezni.
Ez a lényeg. És ehhez ki kellett vívni a zenei képzés pozícióját. Voltak néhányan, akik látták ennek a jelentőségét, például Iglódi István, Ascher Tamás. Nekünk, Novák Eszterrel, van egy sajátos módszerünk. Ez az úgynevezett ’allround’ színészképzés, ami világszerte teret hódított, és már nincs is nagyon alternatívája, a világban már nemigen van a piacon énekelni nem tudó, rosszul mozgó színész. A harmonikus, egyensúlyban való képzése fontos a fiataloknak. Ez általános műveltségi és színháztörténeti szemléletbe ágyazott. Nem egyszerűen színpadi embereket, hanem gondolkodó értelmiségieket képez. Olyanokat, akiknek képességük van arra, hogy a művet, a szerepet megértve, játsszanak. Erre vagyok büszke, és arra, hogy szinte minden tanítványunk aktívan gazdagítja a színházi életet. Közülük szép számmal ma már az ország vezető színészei. Sokan lepődnek meg azon, hogy jé, hát ez is az én növendékem, az is az én növendékem volt. Azért volt nekem fontos ez a már több mint négy évtizednyi pedagógiai munka, mert másfajta minőséget tudtam létrehozni, és olyan szinteket lépett a zenei képzés a Színművészetin, amit korábban el sem lehetett volna képzelni.
Ha végeztek, utána mennyire kíséred figyelemmel a tanítványaid munkáját?
Erősen figyelemmel kísérem. Általában tudom mit játszanak éppen, milyen terepeken működnek. Ha van időm, fel-feltűnök az előadásaikon. Persze ilyen mennyiségben már nem lehet minden részletében követni a pályájukat. De olyanok is vannak, akikkel együtt dolgozom.
Szerinted most mennyire tudnak jól zenés darabokat előadni a magyar színházak?
Komoly előrelépés van. De a forráshiány és a spórolás nagy úr. Ezért időnként hajmeresztő megoldásokat látok, hogy hogyan spórolnak a munkaerővel és a ráfordított honoráriummal.
Akár nagyszabású operettek, musicalek esetében nem ritkán igen kis zenekart alkalmaznak, vagy éppen zenés darabokat élő zenekar nélkül adnak. Két friss példát is mondok, nem rég láttam a Hölgyválaszt a Játékszínben, vagy az Anconai szerelmeseket Veszprémben, mindkét esetben felvételről szólt a zene.
Ez nevetséges! Ezzel átlépik a Rubikont. Szerintem a Rubikon átlépése ott kezdődött, amikor elkezdték elektronikusan fölerősíteni az operettek hangzását. Az operett esetében az elektronikus erősítés radikálisan szemben áll a műfaj követelményeivel. Innentől kezdve megszűnnek a valódi különbségek a tehetségek között.
Arról beszélsz, hogy mikroportokkal fölerősítik mindenki hangját, és így nem derül ki, hogy ténylegesen kinek, mennyi hangja van?
Pontosan. Ez olyan sikeresen elterjedt országszerte, hogy mindenütt bömbölnek. A műveltségi szintnek és az ízlésnormáknak az alászállásával eljutottunk egy olyan helyzetbe, ahol már nem is lehet stílust számonkérni. Nem szempont a stílus nüanszainak az ismerete. Ezért rengeteg az olyan stílustalan előadás, ami a szerző szándékait nem képviseli, és a megtagadott stílus helyett nem kínál új alternatívát. De Miskolcon például ragyogóan játszanak zenés produkciókat. Megtehetik, mert ott még mindig van színházi zenekar, énekkar, táncegyüttes. Jól ki lehet állítani a zenés darabokat. Az eredményeket el kell ismerni. Ehhez képest nagy nevű kollégám, fogja magát és a nyilvánosságban azt nyilatkozza, hogy évtizedekig nem volt zenés képzés a Színművészetin. Ezt kikérem magamnak! Felháborít! Azt igazolja ezzel, hogy rá van szükség, mostantól kézbe veszi a dolgot. A szűklátókörűsége abban mutatkozik meg, hogy ő abban gondolkodik, hogy az Operettszínháznak legyen utánpótlása. Csakhogy az Operettszínház utánpótlása ebben az ’allround’ rendszerben is létrejön, hogyha ez egyáltalán érdekelné őt. Másrészt még nagyon sok forrása van. Musical színészt egyetemi szinten képezni kész röhej. Hiszen a musical egy kereskedelmi műfaj, ami megteremti önmaga anyagi bázisát, szinte csak nálunk dotálják. És hiába képezünk mi öt évig színészeket, bemegy akár a pékinas egy válogatásra, és megkaphatja a főszerepet. Paradigma váltásra volna szükség, amit a jelenlegi színházigazgatói kar nem tud végrehajtani, mert nincs hozzá képzettsége. Persze tisztelet a számos kivételnek, de sokan beszorulnak a saját, provinciális látókörükbe. Csak reménykedni lehet abban, hogy lesz javulás.
Írta: Bóta Gábor
