„Nem azok közé a rendezők közé tartozom, akik letojják a színészeket, ordítoznak velük, és stresszben tartják őket. Szeretek velük együtt melózni, és ugyanez történik a gyerekekkel is”, mondja Mohácsi János, akinek el kellett hagynia a kaposvári egyetemet, de most például rendezett két vizsgaelőadást Marosvásárhelyen.
Nem végeztél Színművészetit, mégis egyetemi tanár lettél, ahogy például Jordán Tamás és Lukáts Andor is. Hogyan kerültél a kaposvári egyetemre színészeket tanítani?
Amikor a kaposvári színháznál voltam, Babarczy László igazgató és Leitner Sándor, aki a művészeti kar dékánja volt, 2000 után kezdtek el melózni azon, hogy legyen színész szak, azért, mert még egy művészeti szak kellett ahhoz, hogy a kaposvári tanítóképző főiskola egyetem lehessen. Szükség volt tanári karra. Az első évben úgy voltunk ott, hogy még nem volt diák, de már lennie kellett a szaknak. Laci minden döntést magához vont, ahogy szokta, mindent Leitnerrel intézett, de ez nem is volt baj, mert semmi kedvem nem lett volna az akkreditációs folyamatba bekapcsolódni. Amikor elindult az első évfolyam, mindenki borzasztó energiával tette bele magát a munkába. Aztán harmadévben már olyan vizsgaelőadást sikerült csinálnom, Paul Foster I. Erzsébet című darabjából, amit a színház nagyszínpadán is szériában játszottak. Tizennyolc fős osztályt vettünk föl, és ezt végig is kellett vinni, mert fejkvóta alapján fizették a képzést.
Szíved szerint kirostáltál volna diákokat?
Szerintem csak olyannak szabad elvégeznie egy ilyen szakot, aki mindenáron akar és tud színész lenni. Akiről kiderül, hogy nem megy ez majd neki, sokkal jobbat teszünk vele, ha azt egy év után megmondjuk. Még mindig jobb egy évet elpazarolni, mint ötöt. Egy ideig Babarczy volt mindegyik osztály főnöke, majd amikor Csáki Judit lett a tanszékvezető, lett osztályfőnöki rendszer. Egyszerűen azért, mert valakit el kell tudniuk érni a gyerekeknek a problémáikkal. Ha nincs elég pénzük, vagy elmarad az órájuk, vagy más bajaik vannak, magánügyben, az oktatással kapcsolatban, akkor szükségük van valakire, aki akár az egyetemmel, akár a tanáraikkal szemben is képviseli az érdekeiket.
Te mindig elérhető voltál?
Én ott éltem Kaposváron, ott volt a családom, és nagyon sokat voltam az egyetemen. Minden időt, amit a színház meg a magánélet megengedett, az egyetemen töltöttem.
Miért volt ez neked annyira fontos?
Mert nagyon bírtam ezt a munkát. Az első felvételinél összesz@rtam magam a felelősségtől. Az amatőr múltam miatt igen sokat dolgoztam kezdőkkel, én is az voltam még akkor, meglehetősen szeretem kihúzni valakiből a jót. A színpadi próbákon is ez történik. Nem azok közé a rendezők közé tartozom, akik letojják a színészeket, ordítoznak velük, és stresszben tartják őket. Szeretek velük együtt melózni, és ugyanez történik a gyerekekkel is. Csak hatványozottan, mert nem lehet azt követelni tőlük, mint a gyakorló színészektől. Arra rájönni, hogy mennyivel többet tudhatnak, mint amit eddig tudtak, izgalmas folyamat, amit fölöttébb szeretek.
Elméletet nem is tanítottál?
Én csak a manualitással foglalkoztam. Azzal, hogy mi a színész dolga egy szituációban, hogyan kell zenés előadásban játszani. Mindig rendezésen keresztül foglalkoztam a diákokkal, ebből lehet a legtöbbet tanulni. Én is úgy tanultam meg rendezni, hogy rendezgettem. Elméletileg nem lehet megtanulni úszni sem.
Tehát mindig próbáltatok egy-egy darabot, és közben tanítottál?
Igen, és aztán ebből általában előadás lett. Volt olyan eset, hogy Rusznyák Gábor osztályával nem sikerült eljutni az előadásig, mert akkor már Vidnyánszky Attila betette a lábát az intézménybe, és teljesen bizonytalan lett ott a helyzet.
Nyilván voltak olyanok, akiket nem vettek föl a Színművészetire, és azért mentek Kaposvárra, és olyanok is, akik eleve oda jelentkeztek.
A vége felé voltak akik eleve hozzánk adták be a jelentkezésüket. Az is időbe telik, míg elterjed, hogy milyen Kaposváron a felvételi, és milyen Pesten. Ezt Babarczy nagyon jól csinálta. Nálunk is volt első- másod- és harmad rosta. Mindegyik után kiküldtük a felvételizőt, megbeszéltük mi történjen, visszahívtuk, majd megpróbáltuk neki elmondani miért döntöttünk úgy, hogy menjen vagy ne menjen tovább. Nem az történt, hogy a hivatalszolga olvasta fel a neveket, és azok akik nem jutottak tovább sírtak, összeomlottak, és azt sem tudták, hogy mit csináljanak. Mindenkivel személyesen megbeszéltük, hogy miért igen, és miért nem. Ez munkás módszer, de nagyon lényeges különbség. Nem egy gyerektől halottam azt, hogy Pesten belekezdett egy versbe, és az első sor után azt mondták, hogy „köszönjük, viszontlátásra.” Ilyen nálunk nem fordult elő. Aki szemmel láthatóan nem értett semmihez, azzal is beszélgettünk, hogy honnan jött, mit akar csinálni? Legkevesebb húsz percet mindenki eltöltött nálunk.
A kaposvári színházra jellemző volt, hogy olyanokban, akik nem feltétlenül szabályos alkatok, is meglátta a tehetséget. Ilyen volt például Csákányi Eszter, Pogány Judit, Jordán Tamás. Legendás történet, hogy Lukáts Andor elment segédszínésznek felvételizni Zsámbéki Gáborhoz, belesült A falu végén kurta kocsmába, nem tudott énekelni, táncolni, beszédhibás volt. Zsámbéki mégis fölvette, látta a lázas hevületét, és azt az elszántságot, hogy mindenképpen színész akar lenni.
Kelemen Márta, aki nálunk a beszédtanárok vezetője volt, szenzációsan tanított. Felvételizett például egy olyan gyerek, aki egészen elképesztően selypített. Azt mondta, higgyük el, hogy ő három hónap alatt megszünteti ezt a beszédhibát. Ehhez persze a gyereknek is rengeteget kellett dolgoznia. Azért tudjuk, hogy bemenni felvételizni tíz ember elé, akik mégiscsak gyakorló színházi emberek, iszonyatos stressz. Ezt föl kellett oldani az első rostán, mindenkivel megbeszélni, hogy ne görcsöljön, hanem amit tud, azt próbálja összeszedni.
Jól hallottam, hogy mielőtt elkerültél Kaposvárról, már meghirdették, hogy te indítasz osztályt, és végül Vidnyánszky Attila indított?
Akkor mondta, hogy nem én fogok osztályt indítani, hanem ő. Az első rostában még felvételiztettem, de utána már nem engedtek dolgozni. Azt meg kell mondanom, hogy nagyjából egyezett Vidnyánszkyval a véleményünk. Én attól a pillanattól minden rendezői meghívást elfogadtam, ami csak érkezett.
Rád hogyan hatott a tanítás?
Iszonyúan jól. Ha fiatalokkal foglalkozol, megtanulod a nyelvüket, a gondolkodásmódjukat. Rengeteget voltam velük akár a magánéletükben is, akár a próbák után, akár hosszabb tanulmányi együttléteken, vagy együtt főztünk. Ami Kaposváron az életünk volt, azt vittük tovább az egyetemen is. Igyekeztünk a diákokkal jóban lenni. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. Ha délután kettőkor, a próba végén, kapásból elmegyek, és ott hagyom őket a francban, akkor nem érek el semmit. Ez nem az a foglalkozás, ahol le lehet tenni a szikét, és ott hagyni őket. Tudnod kell a magánéletükről, arról, hogy érzik magukat, mivel foglalkoznak, mi jár a fejükben?
Tegeződtetek?
Kifejezetten ragaszkodtam a tegeződéshez. Nem is tudok jól magázódni. Elmagázódom, de nem szeretem. Színházban is mindenki tegeződik.
Haverok voltatok, vagytok?
Hát remélem. Bízom benne, hogy igen.
Gondolom, hiányzik a tanítás.
Persze, hiányzik. De sok mindent megéltem, és azt is kifundáltam már nagyon korán, hogy elég sok mindenbe érdemes belehalni, a színházba biztosan nem. Úgy voltam ezzel, ha elvették a labdát, majd szerzek pingpong labdát. És aztán szerencsére meghívott Fullajtár Andrea tanítani az akkor még színművészetis osztályába, ott tudtam folytatni. Most két évfolyammal is csináltunk Marosvásárhelyen előadást, ez is nagyon jólesett.
Írta: Bóta Gábor
