A bűbájos, tehetséges fiatal színésznő, Kónya Merlin Renáta utolsó generációs jugoszláv, szabadkai születésű, vajdasági lány. Négyszer született újjá előttem, először Nyíregyházán a Meseautóban, Kovács Vera szerepében, másodszor Az órák című monodrámában, amelyben három nő történetét elevenítette meg, harmadszor egy évvel ezelőtt az autóbalesete után, negyedszer pedig a József Attila Színházban, a Portugál című Lengyel Ferenc rendezésben, mint Masni.
– Hogy indult nálad az a ’gyomormocorgató’, mindent elsöprő felismerés, hogy színésznő szeretnél lenni?
– Érdekesen, hirtelen. Minden mást elfelejtetve. A magyarkanizsai amatőr színtársulatba járt a bátyám, Kónya Róbert. Egy alkalommal, amikor a bemutatójukat megnéztem, beleszerelmesedtem abba a világba, amely elém tárult. Annyit tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Oly annyira, hogy feladtam érte a teniszkarrieremet, pedig tizenöt éves koromig komolyan edzettem és versenyeztem. Édesanyám, Kónya Merlin nagybátyja Németországban teniszedző, aki Wimbledonra készítette a tehetségeket, nekem egyenes utam vezetett volna hozzá. Ezzel együtt a családom soha semmit nem kényszerített rám, hagyták, hogy próbálgassam a szárnyaimat, így nem volt elvárás sem az, hogy teniszező legyek, sem az, hogy színésznő.
– Mégsem ugrottál fejest ebbe a világba…
– Ha csak rajtam múlt volna, lehet így történik, de sokat gondolkodtunk édesanyámmal azon, hogy Szentesre menjek-e a drámaiskolába, vagy a Zentai gimnáziumba, ahol egy erős általános képzést kapok. Meggyőzött, ha abban a négy gimnáziumi évben is kitartanak színészi álmaim, akkor onnan simán dobbanthatok afelé. Viszont, ha időközben meggondolom magam, ebből a gimiből bármerre nyitva áll előttem az élet. Kitartottam. Laza boldogságomban színötösre érettségiztem, hisz akkor már felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, Lengyel Ferenc, Rubold Ödön és Ruttkai Laura osztályába. Egy nem akármilyen színházban voltunk gyakorlaton, de Lengyel Ferenc határozottan kért mindenkit, hogy minél kevesebb darabban legyünk benne.
– De miért?
– Hogy valamit tanuljunk is! Nehogy az legyen, hogy bekerülünk a színházba, játszunk a darabokban és már azt gondoljuk, hogy micsoda nagy színészek vagyunk. Miután elvégeztem ezt az iskolát, azonnal felvettek Kaposvárra.
– Kaposvárra?
– Van ám nekem életutam! A Színház- és Filmművészeti Egyetemen kiestem harmad rostán, másod rostán, mégsem hagytam ki egyetlen évet sem, hisz szerencsére bekerültem a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakára Uray Péter osztályába, aki az egyéniségünkre odafigyelve fejlesztett minket.
– Most jó úton jársz?
– Nagyon elégedett vagyok azzal az utammal, amit az élet és a pálya most adni tud. Nem érkeztem meg sehova, de jó úton vagyok. Nem tudom, hogy egy színész megérkezik-e valahova egyáltalán? Rögös az utam, szép kitérőkkel, de jó a helyzetem.
– Milyen zenei álmaid voltak és mi valósult meg belőlük?
– Mindig álmom volt, hogy csellózzak. A kaposvári zeneiskolával kötött szerződést az egyetem, oda jártunk zenei fejlesztésre. Voltak köztünk gitárosok, dobosok, énekesek, és lettek szaxofonosok, trombitások. Én is boldog voltam, hogy eljött az én időm, megtanulhatok csellózni. Mikor megérkeztem az első cselló órámra és a lábam közé vettem a hangszert, rám nézett a tanárnő, majd megkérdezte, hány évig teniszeztem. Kikerekedett a szemem. Nem akart összetörni bennem semmit, mégis sikerült, mert azt mondta, hogy ezekkel a masszív, erős kezekkel soha nem fogok tudni csellózni. Valóban nem tudtam rendesen kinyújtani az ujjaimat…
– És akkor ennyi volt a zenei karrier?
– Áh dehogy! Tovább jártam az órákra és már tudok csellóval effekteket alkalmazni, majd autodidakta módon basszusgitározni is megtanultam. Zsótér Sándor rendezésében Nyíregyházán bemutattuk Agatha Christie Gyilkosság meghirdetve című darabját, ahol nyílt színen orgonázni kellett. Tudták, hogy mindent bevállalok és megvan az alapképzettségem is hozzá. Elvállaltam. Annyira izgultam, hogy hallottam az egyik néző azt mondja a másiknak, hogy remeg szegénykének a keze! Az első előadás ilyen remegve ment le, de aztán belejöttem. A József Attila Színházban az Ágacska című darabban a pösze egeret alakítom, aki harmonikázik. Így megtanultam harmonikázni is.
– És a hangod?
– Mindig nagyon szerettem énekelni. Magyarkanizsán nőttem fel, ott jártam zeneiskolába. Nem volt külön énekóra, de én a nagymamámnál a bakelit lemezek hallgatása közben állandóan áriáztam. Borzasztóan tetszett, ahogy a művészek kiengedték a hangjukat. Hát én is megtettem néhányszor. Nagymamám egyből szólt az édesanyámnak, hogy jó lenne kezdeni valamit, az általa csiszolatlan gyémántnak nevezett hangommal. Évekkel később tudtam meg, hogy azért nem tudtuk fejleszteni a hangomat, mert nem volt rá lehetőség. A Pesti Magyarban volt először ének oktatásom. Táborosi Maragaréta rendezte a Don Juan menyasszonyai diplomamunkáját Dunaújvárosban és akkor történt meg először, hogy egy darabban egyedül kellett énekelnem, mi mást, mint egy haláltusát. Szerintem nagyon szabad, nyitott volt a hangom. Az egyetemen viszont egy szakmainak nevezett, de számomra terrorisztikusra sikerült beavatkozás miatt sokkot kapott a hangom, így ez a folyamat sajnos megszakadt. Elkerültem Nyíregyházára, ahol diplomásként megkaptam első főszerepemet, a Meseautóban én voltam Kovács Vera. Azt mondtam, hogy csak akkor fogom tudni végigénekelni ezt a szerepet, – mert a hangom nem áll erre készen – ha kapok egy hangképző tanárt. Kazár Irénke néni gyógyította meg a hangomat.
– A zene tehát kell?
– Nagyon. És a mozgás is. Nagy József, táncművész és koreográfus, a világhírű Jel Színház megalapítója, szintén Magyarkanizsa szülötte és egy új, sajátos színházi nyelvet talált ki. 14 évesen, mivel benne voltam a színjátszó csoportban, lehetőséget kaptam arra, hogy ingyenesen részt vegyek Nagy József workshopjain. Addig nem is tudtam, mi az a mozgásszínház. Azt tudtam, hogy nagyon különleges és nagyon más, mint amit a színjátszókörben csináltunk. Abban az évben készült el Magyarkanizsán a Nagy József Regionális Központ, ami egy világszínvonalú táncterem, egy hatalmas színtér, profi padlóval, technikával. (Mára megváltoztatták a művészeti műhely nevét.) Ott mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam. Nagy József javasolta, hogy semmiképp ne menjek csak táncosnak, hanem tanuljak színésznek, aztán ha utána is táncolni akarok, ám legyen, hisz jó vagyok benne. Az akkori táncbemutatónk után, a koreográfusunk, Jaszmina szeretett volna elvinni a csapatával egy világkörüli turnéra. Viszont akkorra engem már felvettek Budapestre, ezért úgy döntöttem, inkább elkezdem az iskolát. Ugyanebben az időszakomban Nina Dipla a balett alapokon nyugvó kortárs tánc egyik legnagyobb alakja, szintén a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben tartott kurzust, amelyen nyáron szintén részt vettem. Mikor Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait próbáltuk Budapesten, elszakadt a bokám és két hónapig gipszben voltam. Ekkor hívott Nina Dipla, hogy megüresedett egy állás és szeretne engem magával vinni Párizsba. Itthon maradtam megint. Valamiért nem kellett fizikai színházasnak lennem, viszont az sem volt véletlen, hogy Uray Péter osztályába kerültem, aki fizikai színház rendező, mégis prózai színészeket tanított.
– Egy ilyen testudatos lány, akinek egy éve megsérült a gerince egy autóbalesetben, hogyan építkezik újra?
– Valami azért megtört a pályámban. Az nem múlt el nyomtalanul, hogy úgy kellett kivágni a kocsiból. Akkor nem tudtam megmozdulni. Valamennyire vissza tudtam hozni önmagam, de nem vagyok az a lány, aki voltam. Ez ugyan nem látszik a színpadon, de én tudom, ki voltam belül. Az még sérült. Abból állt a Covidos időszakom, hogy rendbe jöjjek, de a terápiát nem tudtam végigcsinálni éppen a Covid miatt. De nem adom fel!
– Mitől érzed jól magad?
– Minden feladatom kihívás. Nincs olyan előadás, amely teher lenne. A József Attila Színház társulatának vagyok a tagja. 15 év után van újra társulata a színháznak. Nemcsák Károly az igazgatónk, Hargitai Iván a művészeti vezetőnk, tudatos kísérletezésben van a színház. Mivel egy új hullámot csinálnak, így sok jó és nehéz feladaton vagyok túl. Most van az első olyan időszakom, hogy véget ért az évadom és nem próbálok nyár végéig, hanem játszani járok be a színházba.
Írta: Tarnócai Éva
(Fotók: Perger Viktória)
