A Pesti Magyar Színházban négy éve láttam egy ikonikus előadást, A fösvényt, ami attól volt különleges, hogy a Haumann család mindhárom színésztagja játszott benne. Petrát azóta is figyelem. Aztán egyik kedvenc sorozatomban a Vikingekben meghallottam a leghíresebb viking harcos amazon, Lagertha (Katheryn Winnick) tökéletes magyar hangját: Haumann Petrát.
A színészgyermek-szindrómáról szeretnék veled beszélni. Sokan úgy gondolják, hogy nektek, neked egy ilyen színészóriás háttérrel, mint Haumann Péter, sokkal könnyebb dolgotok van a pályán, mint másnak.
Ezt talán a civilek gondolják így, akik csak a felszínt látják. A szakmabeliek pontosan tudják, hogy ez nem így van.
Számodra mikor jött el az a fordulat, hogy édesapádat nézve a színpadon, egyszercsak te is odavágytál?
Nem volt fordulat. Nem volt más opció. Az első pillanattól tudtuk az öcsémmel együtt, hogy színészek leszünk. Ebben nőttem, nőttünk fel. Ez azoknak jelent fordulatot, akik nem a családtagjukat nézik a színpadon, hanem egy előadást, vagy egy-egy általuk kedvelt, szeretett színészt. Nincs összehasonlítási alapom. Mindig egy színész lánya voltam. Mikor egyértelművé vált, hogy én is ezt a hivatást választom, sokan megkérdezték, nem félek-e a pálya kiszámíthatatlanságától, illetve a szüleim nem akartak-e lebeszélni. Nem féltem, és igen, próbáltak lebeszélni. A saját gyerekeimnek, akik szintén színészek szeretnének lenni, sincsenek illúzióik ezzel a pályával kapcsolatban. Nekem sem volt. Ha az ember ebben a miliőben nő fel, akkor tényleg minden szegmensét látja. Én is láttam, amikor az apukám a végletekig kidolgozta magát. És csak a hajnala maradt tanulásra. Amúgy igazából is akkor szeretett tanulni, mert akkor érezte magát a legproduktívabbnak. De láttam azt is, amikor állandó bűntudattal küszködött, hogy nincs eleget a gyerekeivel. Ő ettől egész életében szenvedett. Mindig kereste a módját, hogy pótolja az elmaradt közös időt. Ezért a fennmaradó kevés szabadidejét soha nem magára fordította, hanem a családjának szentelte. Tehát nem volt olyan pillanat, amely átfordított, hanem láttam a szakma fentjét, lentjét, miközben felnőttem benne és mindennel együtt szerettem és szeretem ma is.
Most már a saját bőrödön tapasztalod azt, amit édesapádon láttál.
Persze és mindezt a gyerekeim ugyanúgy látják, ahogy annó én láttam az apámon keresztül. Akkor lennék hiteltelen a céltudatos és szorgalmas nagylányommal szemben, ha azt mondanám neki, hogy csak ezt ne! Akkor én miért csinálom? Miért szeretem ezt a hivatást?
Önmagaddal kapcsolatban voltak bizonytalanságaid?
Megingathatatlanul, mindig tudtam és a mai napig tudom, hogy ezt akarom csinálni. Otthon rengeteget beszélgettünk erről. Ő is mondta, de sokszor éreztem is, hogy az egészséges kételynek muszáj jelen lennie az emberben. Ha megszűnik a kétely, akkor el kell gondolkozni arról, hogy tényleg ezen a pályán van-e a helyünk.
Mikor kapott el az az érzés, ha csak egy pillanatra is, hogy istenem, de jó, a helyemre kerültem.
Nagyon szeretek dolgozni. Ez egy alapvetés. Volt már összezörrenésem rendezővel, de akkor sem a szakma, hanem inkább az adott közeg iránt rendült meg a bizalmam, és az is csak átmenetileg. Onnan tudom, hogy a helyemen vagyok, hogy élvezem a munka minden pillanatát. Mondjuk is egymást közt sokszor, hogy minket a hobbinkért fizetnek. Ha az ember szereti azt, amit csinál, akkor nem dolgozik. Ez nem egy standard munkahely, ez a tevékenység önmagában hordozza a jutalmát, hisz mi nap, mint nap játszani megyünk. Én pedig szeretek játszani.
Amikor gyermekként nézted édesapádat a színpadon, eszedbe jutott, hogy majd téged is így fog nézni a te gyermeked?
Nem gondoltam bele, de volt egy aranyos momentum. A nagylányom, még kicsiként, mikor először látott engem a tévében, ott ültem mellette a díványon. Figyeltem az arcát, hogy mit szól ehhez, de az arcizma sem rezdült. Teljesen magától értetődőnek gondolta az egész szituációt. Az, hogy anyu ott táncol és énekel a tévében, miközben éppen mellette ül mosolyogva, felhúzott lábakkal, magától értetődő volt. Hisz anyu varázsol. Hol ilyet, hol olyat.
Vannak el nem játszott, de óhajtott szerepeid?
Szerepálmok? Ez nagyon veszélyes tud lenni. Ugyanis ha van is ilyen és mondjuk megkínálnának vele, az önmagában nem egy főnyeremény, ugyanis azt meg kell alkotni. Ezt a fajta külső felelősséget nehéz abszolválni. Mert mi van akkor, ha nem úgy sikerül felépíteni azt a karaktert, ahogy a színész éveken át megálmodta? Akkor ez egy nagyobb mínuszt jelent, mintha meg sem kapta volna. Viszont annál nagyobb veszteség-érzést sem tudok elképzelni, mint hogy valakinek a szerepálma különböző okok miatt elmegy mellette. Ezért úgy vagyok ezzel, hogy hébe-hóba gondolok rá, de inkább meghagyom álomnak.
Van olyan munkád jelenleg, amelyben ki tudsz teljesedni?
Igen, van. Az az önálló estem, a Karinthyráda. 2010-ben mutattuk be először. Nagyon szeretem és nagyra tartom Karinthyt. Aki kicsit utána olvas az rájön, hogy Karinthy nem áll meg a humoreszkeknél. Kiderül, hogy egy polihisztor volt. Sok-sok időnek kellett eltelnie, hogy megérett bennem ez az önálló est, hisz sokat gondolkoztam, hogy fogom őt nőként megfogalmazni. Aztán Gyulai Eszter dramaturg barátnőm találta meg a megoldást: Kosztolányi feleségének, Halmos Ilonának a könyvét, Karinthy Frigyesről. Kiderült, hogy Kosztolányi és Karinthy az egyetem óta országos haverok voltak. Ez a nő pedig végigasszisztálta ezt a barátságot és női szemszögből tette átélhetővé a Karinthys életérzést és teszem ezt én is. Nagyon magaménak érzem, márcsak azért is, mert nagy részét én szerkesztettem. Szívem-lelkem benne van. Ez az előadás a mai napig fut, voltam vele külföldön, könyvhéten, gimnáziumban, fesztiválon.
A monodráma nehéz műfaj…
Arra gondolsz, hogy nincs segítség, nincs súgó, nincsenek végszavak? Nincsenek, de egyedül vagyok a színpadon. Ezt is szeretem. Ilyenkor én uralom a színpadot. Talán, pont ettől olyan fűszeres és imádnivaló számomra.
Színház, vagy film? Miért az egyik, miért a másik?
A színház egy hihetetlen súly, erő, több ezer éve, egy percre sem kopó műfaj. A pillanat megfoghatatlan művészete. A filmnél ez a pillanat megfogható, tettenérthető. A kamera többet láttat, minden rezzenés látszik, hat. Nagyon szeretek szinkronizálni is. Az apukám egy olyan aranykorban élt, amikor nagyon sok pénzt áldoztak a kultúrára. Működött magyar rádió, televízió, volt filmgyártás, készültek tévéjátékok, lemezfelvételek, hangjátékok, ennek ma a töredéke van. A régi rendszerben szocializálódtam, és azt gondoltam, hogy az az alap, hogy a színész értsen mindenhez, ahogy az apukám is értett mindenhez, tudott énekelni, táncolt, ha kellett, játszott hegedűn… Számomra ez volt az etalon.
Mi okozza neked a legnagyobb örömet?
Tudod, mit szeretek rettenetesen? Amikor összecsapnak felettem a hullámok, amikor munkából, munkába esek. Amikor reggel szinkronba megyek, délelőtt próbálok, délután pihenek egy kicsit, majd bemegyek a színházba játszani, nekem ez a paradicsomi boldogság, a tökéletes nap.
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Győrfi-Forgács Beáta
