Hajdu Szabolcs rendszeresen a képünkbe tolja hogyan élünk. Közelképeket mutat. Valósággal beledugja az orrunkat más emberek, családok életébe, amelyek először teljesen normálisnak, szokványosnak tűnnek. De aztán kiborul a bili, és kénytelenek vagyunk rájönni, hogy tulajdonképpen az abnormális már a normális, és, hogy lényegében mi is olyanok vagyunk, mint akiket némiképp magunktól eltávolítva igyekszünk nézni.
Amikor felmegy a függöny a Legközelebbi ember előadásához a Radnóti Színházban, nem győzöm csodálni a díszletet, ami csaknem kiszorítja a szereplőket a deszkákról. Simonyi-Lengyel Mira tervező alaposan megdolgoztatja a díszletmunkásokat, temérdek tárgyat, kacatot, ruhadarabot, bútort, miegymást halmoztat velük egymás hegyére-hátára, mutatós, sőt színpompás rendetlenségben. Egy nyaralót készülnek rendbe tenni, tán el is adni, a család tagjai, és jönnek rámolni, „limlomozni”, válogatni, turkálni, selejtezni. Persze ezek a tárgyak felidézhetnek régi emlékeket, jókat, rosszakat egyaránt, hiszen nem csak a falakba, a tárgyakba is sok minden beépül belőlünk. Kimondottan erről regél Ionesco Az új lakó című abszurd darabja, amiben egy idős ember új lakásba költözik, ahová utána szállítják a régi bútorait, tárgyait, amelyek egyre csak gyűlnek, halmozódnak, és bár nagyon is reálisan jelen vannak, mint ezúttal is, de az emlékeit jelképezik. Végül annyira összezsúfolódnak, hogy már talpalatnyi hely, levegő sem marad, valósággal megfojtják az öreget.
Most is fojtogatóan hatnak a tárgyak, iszonytatóan leszűkítik Hajdu alakjainak mozgásterét, akik maguk is sokat tesznek azért, hogy kicsi legyen a mozgásterük. Főnek a saját levükben, mint Csehov figurái. Érzik, hogy ki kellene mozdulniuk a holtpontról, ám ez nemigen megy nekik. Tipródnak, vívódnak, vitatkoznak, egymásnak ugranak, a másikat vádolják, de akár önostorozzák is magukat, előszeretettel tocsognak az állóvízben. Amit azért alaposan sikerül felkorbácsolniuk.
Hajdu saját személyes tapasztalatait is felhasználja a darabjai írásához, és rendre „mikromágiával” dolgozik, amit eddig főleg alternatív körülmények között csinált. Általában úgy, hogy mi is benne ülünk a játéktérben, így karnyújtásnyira vannak tőlünk a színészek. Vagyis a kisujjuk moccanását, a szempillájuk zizzenését, az apró mimikai rezdülésüket is jól látjuk, és úgy játszanak, mintha nem is játszanának, csak közvetlenül a szemünk előtt élnének. Mintha egy lakásban mennének-jönnének, olyan természetes módon viselkednek. Az az érzésünk támadhat, hogy valami varázsszerrel láthatatlanná tesznek bennünket, és mi szemérmetlenül meglessük őket. Azt persze mindenképpen hallaniuk kell, hogy ott vagyunk, mert Hajdu alkotásain, amiket általában ír is, rendez is, meg szerepel is bennük, bármennyire tragikus húrokat is pengetnek, sokat lehet nevetni, sőt röhögni. Meglehetősen jól képes megmutatni a dolgok fonákját, fájó, mégis fölöttébb mulatságos görbe tükröt tart nekünk. Én ezzel igazán markánsan az Ernelláék Farkaséknál színházi előadása közben szembesültem, amiből a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon fődíjas alkotás is lett, ráadásul a magyar filmkritikusoktól megkapta a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv díját is. Az Ernelláékból trilógia lett, Kálmán-nap és Egy % indián címmel, ami már eljut az elhidegülésig, tipródó, gyötrődő, egymást felzaklató elválásig.
Néhány éve Hajdu már dolgozott a Radnóti társulatával, az azóta sajnos megszűnt Tesla Laborban. Ott nem a saját művét rendezte, hanem az amerikai Gloriát, de még létre tudott hozni a független színházakéhoz hasonló mobil teret, a hosszúkás színpad beékelődött a nézők közé, így, ha nem is ültünk annyira közel a színészekhez, mint a Maladype Bázison, vagy a B32-ben, de azért ott szintén „premier plánban” láttuk őket, érzékeltük a legkisebb rezdüléseiket is. Ennek a játékmódnak Hajdu a nagymestere, ez már-már tényleg olyan mint a hétköznapi létezés, de, ha tényleg az lenne, hamar unalmassá válna. Annak inkább sűrítettebb változata, feszült, groteszkbe forduló esszenciája.
A Radnótiban, bár kis teátrum, nem lehet ezt megcsinálni, mert mozdíthatatlan „doboz” színpada van, ami előtt frontális elhelyezkedésben ül a közönség. Igaz, szerencsére mi a harmadik sorba kaptunk jegyet, de úgy érzem, hogy a távolabb ülők számára is sikerült megteremteni a mikrorealizmus intenzív hatását. Ami amúgy mégsem egészen realizmus, mert a sok humor, az olykor karikaturisztikussá váló jelenetek mégiscsak elemelik attól.
A történet szerint adott két fivér, Marton, Porogi Ádám és Krissz, Baki Dániel megszemélyesítésében. Martin válása után a barátnője Petra, akit Berényi Nóra Blanka testesít meg, Krissz felesége bőrébe pedig Sodró Eliza bújik. A férje bemutatja a családnak Bobot, akivel hazafelé a vonaton ismerkedett meg, ő messzi külhonban élő magyar, aki a papája temetésére érkezett haza. Elvarázsolt figura. Némiképp hasonlít az Éjjeli menedékhely Lukájához, vagy Örkény Kulcskeresőkjének Bolyongójához. Önkéntes lélekbúvár. Bölcselmeket és álbölcselmeket mond. Katalizátor, beindítja azokat a folyamatokat, amelyektől kiborul a bili, nekilódul a családi perpatvar, ami segít tisztázni bizonyos dolgokat, és végül visszaállhat az élet egy változatlanul labilis, de mégiscsak üzemképes létezésmódba. Erős traumát okozó apától, eltitkolt szeretőig, vállalni nem akart, az anya hasában megfogant gyerekig, súlyos, eddig napvilágra nem került elhallgatásokig, előkerül temérdek minden, úgy felhalmozódva, ahogyan az elsőrangú díszletben egymásra zsúfolódnak a tárgyak.
Martin egy regényben, amit eddig mindenki dicsért, de most kiderül, hogy felszakított vele temérdek sebet, írta meg a család történetét, részeges, a gyerekeket verő, rengeteg traumát okozó apával. Ő nem akar gyereket vállalni, mert már vannak az előző házasságából, és köszöni, nem kér ismét belőlük, tőlük mentes párkapcsolatra vágyik. Petra megalázóan könyörgőre fogja, hogy hadd tarthassa meg a babát, hiszen neki még nem volt. Krissz, feltehetően a gyerekkori traumák miatt dadog, bizonytalan sok mindenben, Pető Kata jelmeztervező jóvoltából menő bőrdzsekivel, hegyes western csizmával, testre feszülő nadrággal igyekszik erősíteni a férfiasságát. De nyilvánvaló, hogy otthon, sőt máshol is, a felesége, Elvira hordja a nadrágot, aki akár kiabálva, többször ráparancsol, és ráadásul egy élő közhely- és előítélet gyűjtemény, ezek magabiztos pufogtatása vissza-visszatérő humorforrás.
A színészek egyéni teljesítménye és összmunkája, egyaránt remek. Érződik, hogy a próbák alatti fantáziadús improvizációk is közrejátszottak a Kelemen Kristóf dramaturg által is gondozott szöveg megszületésében, ami a produkcióval együtt, szerelemgyereknek tűnik. Miközben temérdek nyűgünkről-bajunkról van szó, fölöttébb jól érezzük magunkat, és nagyokat röhögünk az előadáson.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
