…,brutális beavatási szertartás, kegyetlen fekete mágia Otfried Preussler Krabat a fekete malomban című kultikus regénye, amiből kultikus film is készült.
Hegymegi Máté rendezésében most fejbekólintó színpadi adaptációját mutatták be a Budapest Bábszínházban. Gyakran van félhomályban a színpad, tobzódnak benne a félelmet keltő árnyak, sokszor mintha az emberek is azok lennének, olyan árnyalakok, amelyek nyomasztó álmok rideg lelkű torz szüleményei. Mintha a Szondi György által nagyszerűen tervezett fények csak valamelyest világítanának be a sötétség országába, hogy megnézhessük, tán megérthessük, mi történik ott, de képtelenek lennének eloszlatni a lúdbőröztető sötétséget.
Végül is az előadás is arról regél, hogy innen sem elméletileg, sem gyakorlatilag, nincs menekvés, de mégis vannak akik legalább megpróbálnak szabadulni, rádöbbenve, micsoda elaljasult téboly folyik itt. Tisztában vannak vele pedig, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a félszemű Mester keze bárhová elér. A világirodalom tán leghíresebb fekete mágusa, Woland, Bulgakov A Mester és Margarita című remekében, szinte bármire képes, akár gond nélkül gyilkol a távolból is, de azért igazságérzete is van, éles szemű ítélőbíróként is működik. A Krabat Mestere az igazságtól függetlenül, csak a saját szempontjai szerint ítél, és sújt le vasmarokkal, a lényegében totálisan fogvatartott tanítványaira, akik mintha egy gyilkosan kemény, szögesdróttal körülvett átnevelőtáborban lennének, úgy, hogy valós szögesdrót nincs, éppen hogy a képzeletbelieket igyekeznek beléjük plántálni.
Mesterként, penge agyú egyeduralkodóként, akinek szinte rezzenéstelen az arca, de, ha mégis megrezzen, az vészjóslóan hideglelős, Hannus Zoltán teljhatalmú förmedvényt formál. Olyat, akinek a szava ellen nincs apelláta. Néha leereszkedik ugyan a fogvatartottai közé, úgy tesz mintha valamit megbeszélne velük, időlegesen látszatdemokráciát játszik, de aztán kiderül, hogy mindig minden kizárólagosan tőle függ. Kopogósan ellentmondást nem tűrőek a cinikus mondatai. Gyakran felérnek egy tőrdöféssel. Szúrós nézése a vesékbe lát, nemigen létezhet előtte titok. Neki engedelmeskedő, hozzá hű alattvalókat akar képezni, akik csak annyira gondolkodnak ami a napi rutinhoz, örökös gürcöléshez elég, de annyira már nem, hogy szöget üthessen a fejükbe, hogy ellene is fordulhatnának. Kezdetben legalább csak magukban meg merjék kérdőjelezni a fennállót, ne csupán üres fejű kiszolgálói, kizsákmányolt rabszolgái legyenek. Ne dugják struccként homokba a fejüket. Érezzék át, hogy nem feltétlenül az a természetes, amiben létezni kényszerülnek.
Némiképp emlékeztet engem a történet Ottlik Géza Iskola a határon című remekművére, amiben hasonló feltétlen engedelmeskedés, csaknem totális agytalanítás a fiatalok kiképzésének célja. A katonásdi alkalmazása a civil életre is. Bárki megtörése, majd betörése, idomítása mintha állat lenne.
A címszereplő Krabat, Bartha Bendegúz kiváló alakításában, 14 éves srác. Nyitott, kíváncsi a világra, így érdekli az is, mi történik a Fekete Malomban. Önként megy oda, önként csap bele, mintegy szerződéskötésként, a Mester tenyerébe. A „fő gonoszok” jelentős része karizmatikus személyiség, gyakran mágneses vonzerejük van. De olyan veszélyesek lehetnek mint a forró lámpa a körülötte repdeső rovarokra. Vonzásukban van a legfőbb pusztító erejük. A csicskásukká tett emberek jelentik az ő hadseregüket. Bartha eljátssza a kezdetben naivat, a világra -, melynek leképezése a Malom -, tág szemekkel rácsodálkozót, majd azt, hogyan nyílik ki fokozatosan a szeme, hogy élesedik a látása, hogy érzékeli mind jobban és jobban, milyen pusztító közegben él, és, hogy ennek egyik láncszemévé akarják őt is besorolni.
Közben lesznek barátai is, de őket is eléri a végzet. A nagy mechanizmus bárkit bedarál, akit az ellenségének tekint. Hegymegi, tőle nem szokatlanul, Varga Vince mozgókép tervező hathatós közreműködésével, a mozgásszínház eszközeit is erőteljesen felhasználva, teszi szemléletessé a mechanizmus működését. Gyakran gépies rutinnal mozognak együtt a malomban dolgozók. Óramű pontossággal adogatják egymásnak a liszttel teli súlyos zsákokat. Tényleg nem tűnnek többnek, mint alkatrészeknek, egymásba illeszkedő összecsiszolt fogaskerekeknek, amelyek hajszálpontosan úgy működnek, ahogyan azt előre megtervezték. Stilizáltan esztétikusak ezek a mozgássorok, de éreztetik azt a kínzó fájdalmat, gyötrődést, amit a Malomban dolgozóknak folyamatosan el kell szenvedniük. Fontos szerepe van az Urbán Kristóf által szerzett „mágikus” zenének, ami nem harsog, nem hatásvadász, inkább rafinált sejtelmességgel bekúszva a hallójáratokba, borzolja az idegeket.
A fő díszletelemek a Fekete Anna által tervezett hatalmas ventilátorok. Mintha azzal fenyegetnének, hogy drabális méretű forgólapátjaikkal bármikor miszlikbe apríthatnak valakit. Mozgathatók, közel is vihetők bárkihez, akár körbe keríthetők vele, így hatványozott fenyegetettséget jelentenek. Ahogy az óriási méretű varjak ugyancsak, nyomasztó feketeségükkel, riasztóan éles csőrükkel. A halál hírhozói. Fekete Anna közösen tervezte a bábokat Kálmán Eszter jelmeztervezővel, aki a Malom napszámosaira, tán a szó szoros értelemben való elszürkülést is jelképezve, szürke egyen gúnyát adott. Szorosan testre feszülőt, hogy még az öltözékük is sanyargassa őket. Az arcuk elé pedig, drótra rögzítve, valamelyest eltartva tőlük, fehér maszk kerül, ezzel is megmutatva a pokoli elszemélytelenedésüket.
Egyetlen fénysugár hasít némi fényt ebbe az ijesztő, húsba vájó sötétségbe, Kántorka, a kántorlány, Podlovics Laura megformálásában. Farmerban, pólóban, edzőcipőben, ha úgy tetszik a mai kor egyenruhájában van, mégis egyéniség, a tisztaság, a szeretet, az odaadás, az öntörvényűség, a szabadság megtestesülése. Még a színpad is kivilágosodik, ha megjelenik rajta. Belé lesz szerelmes Krabat, és viszonzásra talál. Ő jelenti majd a megváltást miután van merszük kiállni egy mindkettőjüket azonnali halállal fenyegető próbát. Az igazságtalanságban eljön az igazság pillanata. A Mestert elnyeli a föld. A szín teljesen kivilágosodik, mint A varázsfuvolában, amikor meghal az elaljasult Éj királynője. A fantasztikus összmunkát végző és remek egyéni teljesítményeket nyújtó színészekről, Ács Norbertről, Szolár Tiborról, Márkus Sándorról, L. Nagy Attiláról, Barna Zsomborról, Zöldi Ákosról, Simon Andrásról, Teszárek Csabáról lekerülnek az őket elszemélytelenítő maszkok. A felmagasztosuló Krabaton és Kántorkán kívül tán nekik is van esélyük az emberi életre. De azért nincs egyértelműen boldog végkifejlet. Érződik az amit Jevgenyij Svarc tudatosít bennünk A sárkány című darabjában, a sárkány legyőzése után a sárkánytaréj még sokáig rajtunk marad.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Piti Marcell
