Ma az ország egyik legnagyobb színésznője, akiről már 1981-ben, kezdő korában azt írta a szakma a Háromgarasos operában nyújtott alakítása kapcsán, hogy „viharos temperamentuma, játékintelligenciája, emberségesen kíméletlen humora, és a láthatóan jókedvű, okos beépülése a közös játékba egy ígéretes pálya kezdete”. A Nemzeti Színház művésze, Udvaros Dorottya – Jászai Mari-díjas, Kossuth-díjas színművész, a Nemzet színésze, – szinte minden létező díjat megkapott. Tehetsége, szorgalma, a szakma iránti alázata, és elkötelezettsége vitathatatlan.
Aki anno annak a fiatal tehetséges lánynak – Udvaros Dorottyának – valaki belesúgja a fülébe, hogy a Nemzet Színésze lesz, elhitte volna?
Gimnazistaként orvos szerettem volna lenni. Biztos vagyok benne, hogy semmilyen jóslatot nem hittem volna el, mert csak a munkában és az odáig vezető útban hiszek. Minden, ami látszólag az ember ölébe hullik, annak előzménye is van. Lehet, hogy sokáig nincs eredménye bizonyos törekvéseknek, de mindig azt gondoltam, hogy az embernek készen kell állnia arra, hogy szerencséje, sikere legyen.
Fiatalon is így érezted?
A szüleimnél is azt láttam, hogy mindenért megdolgoztak. Semmit nem vettek félvállról. Komolyan vették a szakmájukat. Minden feladatra nagyon elmélyülten készültek. Ezt tanultam tőlük, nem láttam más utat. A „majd kialakul, majd megoldódik” nálunk ismeretlen fogalmak voltak. Igazi, átütő dolgok ilyen hozzáállással nem tudnak megszületni.
A Macskajátékban, hihetetlen Orbánnét adsz nekünk! Mit képvisel számodra a karaktere 2024-ben?
Bizonyos remekművek, márpedig Örkénynek ez a darabja az, valami olyan lényegi dolgot ragad meg az emberi természetről, az emberi viszonyokról. Hiába mondom a darabban, hogy megvan a gyönyörű nyugdíjam, 1540 Ft, – és ez ma biztosan nagyon viccesen hangzik, – az igazán mélyen rejlő dolgok, amik mozgatják ezt az embert, ugyanazok ma is. Sőt, azt látom, hogy akkor egy 60 év feletti ember szerelmét talán furcsállták, ma már a 60 éves emberek, nem számítanak nagymama típusúaknak. Dolgoznak, aktívak, élvezik az életet. Nem repült el felettük az idő, ahogy Orbánné felett sem. Ami őt motiválja, mozgatja, az bárkivel előfordulhat ma is. Nem találja meg a hangot a rokonaival, a gyerekével, élt egy boldogtalan házasságban, volt egy eltitkolt szerelme egy életen át, aki mellett nem mert kiállni, de azóta sem tud elszakadni tőle. Ezek mindennapos történetek.
Ettől örökérvényű a darab?
Attól az, ahogyan az író megközelít egy történetet. Hogy milyen fordulatokat használ, hogy milyen szituációba helyezi a szereplőit. Ott van az író zsenialitása. Hogy annyi esendőséget, nyersességet, időnként gorombaságot, figyelmetlenséget, mégis annyi szerethetőséget gyúrt bele a figurájába és ettől annyira sokrétűvé emelte, hogy bármikor el lehet játszani. Mindig lehet találni kapaszkodót, amitől éppen ma, éppen most aktuális.
Mikor volt olyan pillanat, amikor Orbánnédat szívesen megsimogattad volna, mert mondott valami olyat, vagy tett valamit, ami megindított?
Amikor az ember a premier felé tart, akkor az általa játszott figura szerethetővé válik. Nincsenek olyan pillanatok, hogy magamban megjegyzem, hogy ej’ Orbánné ezt azért nem kellett volna mondani, vagy megveregetem a vállamat, hogy ez igen! Az a figura, akit már a nézők elé viszek, az már összeköltözik velem, vagy én költözöm össze vele, és így már elfogadom, megértem, szeretem őt. Hisz mást sem tettem az elmúlt hetekben, mint kerestem a cselekedeteinek mozgatórugóit. Csak azzal foglalkoztam, hogy mit miért csinál, vagy éppen miért nem csinál, tesz meg valamit. Mire odáig eljutok, hogy Orbánnéként a nézők elé állok, addigra őt teljes mértékben elfogadom. Olyan nincs, hogy egy színész rajong egy figuráért, akit játszik, vagy elítéli, hisz ő az. Persze éppen emiatt nehéz egy negatív karaktert játszani, de ott is az a feladat, hogy az okokat keresi a színész. Aztán a néző majd eldönti, hogy az illetőt fel lehet-e menteni, vagy sem. Én, a színész nem ítélem el őt.
Ha most jönne egy producer, aki szeretne megismerni, de csak egy valamit láthatna tőled, mit mutatnál meg neki?
Az Orbánnét, biztos. Szeretem Szabó Magda Az ajtó című drámáját és abban Emerenc alakját is, de az sokkal zártabb, rejtőzködőbb, árnyaltabb figura. Orbánné karaktere sokkal nagyobb teret ad a színészi játékra.
A színház létjogosultsága a virtuális világban is megmaradhat. Ezt egy színész mondta nekem, aki szerint kuriózumként fog tovább élni a színház, mert semmivel nem helyettesíthető. Szerinte a színház amolyan mozgó múzeumként marad életben.
Ezt a múzeum szót nem használnám, hisz a színház mindig élő. A múzeumra úgy asszociálunk, hogy ott régi dolgok vannak. Azt az élő kapcsolatot, ami a színész és a néző között van, azt valóban sehol máshol nem kaphatja meg ember. Ha egy Don Juan előadáson teltház van itt a Nemzetiben, úgy tűnik, hogy nagy igény van arra, hogy élő húsvér embereket lássanak a színpadon, ne pedig mindenféle vizuális trükkökkel átrajzolt figurákat valamilyen vásznon. Voltam egy Robin Williams koncerten és elgondolkodtam, hogy hihetetlen jó minőségben, bárhol meg lehet hallgatni ugyanazokat a dalokat. Mégis miért van az, hogy emberek ezrei zsúfolódnak be egy arénaszerű helyre, csak azért, hogy láthassanak egy parányi Robin Williamset a kivetítőn? Mert élőben akarják látni azt az embert! Ergo, ez sem egy múzeum, hanem egy élő, aznapi kapcsolat.
Milyen érzés az, amikor „jön veled” a közönség?
Minden este más a nézők összetétele, minden este másfajta sugárzást kapunk a nézőktől, ettől mi is egy kicsit másfajta sugárzást adunk nekik, és ez a fajta kölcsönösség, energiahullámzás csak aznap este történik meg. A Cyrano előadásunkra valaki tizedszer is eljött, mert valószínűleg minden este kapott valami újat. Ez egy valóban hosszú, nehéz verses darab. Ilyet ritkán lehet látni színházban. Előadásról előadásra újabb és újabb dolgokat értett meg. Ha ez ember jó közegben dolgozik, és a kollégái is vadonatújként kezelik az aznapi estét, és nem reprodukálni, lemásolni akarnak egy korábbi előadást, akkor csoda születhet. Amúgy egy igazi művészember törekszik rá, hogy ne reprodukáljon. Fontos, hogy a körülöttem játszó embereknek minden előadás egy egyedi dolog legyen. Így állandóan építgetjük egymást. Ehhez szeretni kell azt, amit csinálunk. És roppant módon szükséges, hogy érdekeljen bennünket. És persze az, hogy mit fog hozzá szólni a néző.
Hogy tudod ezt estéről estére megcsinálni, ha mondjuk bánt valami? Hisz te is ember vagy! Fájhatsz, érezhetsz az életedben.
Becsukom a színház ajtaját, mikor bejövök, bemegyek az öltözőmbe, készülök, felveszem a jelmezemet, bemegyek a díszletbe, körbejárom és egyszer csak körülölel ez a színházi csodavalami. Nem mindig ilyen egyszerű, de működik. Nem is emlékeszem olyan dologra, hogy annyira bántott volna az életem, hogy végig kellett vergődnöm emiatt egy előadást. Majd este 10 után! Akkor majd bánthat tovább. 7-10-ig valami egészen más történik. Talán ezt nevezik a színház varázsának, ami nemcsak a nézőkre, hanem a színházban dolgozókra is hat.
Amikor egy angyal repül át a színpad fölött? Mit jelent neked ez a kifejezés?
Ami nagyon teljes? Attól függ, hogy ki mennyire maximalista. Valaki gyakran emlegeti ezt az élményt. Én nem ezek közé tartozom. Ritka, mikor azt gondolom, lehet, hogy ez tényleg jól sikerült. Amit a színpadon érzek az egy dolog, lehet ugyanerről a rendező egészen mást gondol.
Ez a maximalista hozzáállás nagyon fárasztó lehet!
Nem. Félvállról venni a dolgokat, az a fárasztó. Az kiüresíti az embert. Egyszerűen unalmas. Amikor egy próba, vagy előadás után azt érzi az ember, hogy átmozgatta a lelkét, az feltölti az embert. Amikor annyi mindent keresünk egy próbán, hogy mi illene még ahhoz a jelenethez, az lehet, egyfajta fáradtság, ugyanakkor öröm is, hisz tele lesz a lelkünk energiával. Mert annyi mindenre rájössz próba közben, miközben azon agyalsz, hogy másnap kipróbálhasd.
Mitől más a ritmusa egy forgatásnak, mint mondjuk egy színházi próbának?
Fontos a ritmus. Előadásban úgy vagyok szocializálódva, hogy többé-kevésbé főszerepeket játszom. Általában végigélem egy karakter életét. Egy forgatáson nem is kronológiai sorrendben vesszük fel a jeleneteket, hanem a helyszín függvényében. Ott mindig az adott percekre kell koncentrálni. Miközben nagy bizalmat kell szavazni a rendezőnek, akinek a fejében ott van, hogy miként fogja használni ezeket a jeleneteket és hogyan rakja össze egy teljes filmmé. Ott mindig az adott jelenetre fókuszál az ember, nem arra, hogy egy ívet meg kell rajzolni, mint egy előadásban. Az az előnye megvan a forgatásoknak, hogy a kamera közel jön az emberhez, így soha nem kell azzal foglalkoznom, hogy a gesztusaim, a gondolataim, a hangom eljutnak-e a nézőkhöz. Szemben a Nemzeti Színházzal, ahol fontos, hogy a hátsó sorokba és az erkélyen ülők is halljanak, érezzenek. A színházban ezekre a dolgokra is nagyon oda kell figyelni. Forgatáskor „semmi más dolgom” nincs, minthogy a legmélyebben átadjam magam az adott szituációnak és azoknak a mondatoknak, amit az a figura mond. Egyrészt könnyebb, másrészt pokoli nehéz, ugyanis az ember könnyen lebukhat, hisz a kamera mindent lát. Viszont fel lehet venni akár többször is, szemben a színházzal, ahol minden csak egyszeri és megismételhetetlen.
Melyik film maradt legközelebb a szívedhez?
Egyértelmű, hogy a Te rongyos élet a legtöbbet vetített és mindenki által szeretett filmem. Nem érdemtelenül volt sikeres, hisz valóban nagyon jó a film, remek figurákkal. Én pedig egy olyan sokrétű szerepet kaptam benne, amely fantasztikus lehetőség volt! Úgy tűnik, sikerült is élnem ezzel a lehetőséggel. A Csók, anyu!-t, az Ottlik művéből készült Hajnali háztetőket és Bartis Attila regényéből készült Nyugalmat is szeretem. Persze korántsem teljes ez a felsorolás.
Van hiányérzeted?
Nincs. Nagyon sok minden történt velem és nagy hálával tudok gondolni a jó sorsomra, hogy mindez megadatott. Persze elébe mentem ezeknek a lehetőségeknek és készen álltam a sikerre. De ezekért már korábban meg kellett dolgoznom. Soha nem volt szerepálmom, mégis megkaptam szinte mindent. Nem az érdekelt, hogy eljátszhassam Júliát, vagy Lady Macbeth-et, hanem az, hogy kikkel csinálhatom! Ki fogja rendezni, kik lesznek a partnereim, melyik színházban fogjuk játszani? Kik az alkotótársak, elsősorban az érdekelt nagyon, hogy a rendező mit gondol a darabról?
Rólad mindenki, de mindenki azt mondja, hogy milyen jó nő voltál, igazi szexszimbólum, most azt mondják, hogy Udvaros Dorottya egy eszméletlen jó színész. A jó nőtől a jó színészig milyen volt eljutni?
Nem a jó nőtől a színésznőig számolom az utamat. Én nem egy cicababa voltam, akiből nagy nehezen színésznő lett. Már fiatalon is sokféle karaktert játszottam, Szolnokon kezdő színésznőként például egy negyven éves kétgyermekes anyukát. Mikor a Nemzeti Színházba betettem a lábamat 3 év Szolnok után, szinte kezdő színésznőként megkaptam Polly szerepét a Háromgarasos operában, Újlaki Dénes, Törőcsik Mari és Garas Dezső mellett.
És fantasztikus kritikát kaptál! Ezzel az alakítással – egyöntetű szavazattal – elnyerted A kritikusok díját.
Igen, pedig akkor még kvázi a „jó nő” -időszakomban voltam. Lehet, kicsit jobb voltam annál. De nem ezek a célok mozgatják a magamfajta színészembert. Máshol vannak a súlypontok, amelynek végén lehet bukás és siker. Ha bukás van, de a munkafolyamat gazdag volt, nem fogok Dunának menni, ha pedig sikerem lesz, nem fogok zászlóval körbe szaladni Budapesten.
Mi az a valami, ami minden nap ugyanezzel az energiával, érzéssel, odafigyeléssel, tehetséggel színpadra visz téged?
Mi lenne? Valaki szereti a hivatását. Nem törvényszerű, hogy az évekkel együtt a kvalitások és a kíváncsiság elmúlik. Ha az ember egyre idősebb lesz, nem jelenti azt, hogy kevésbé érdekli a körülötte lévő világ. Inkább, ahogy megy előre az élet, az ember egyre többet tud. És azt is egyre inkább tudja, hogy mi az, amit még nem tud. Az élet egy egész emberöltőn keresztül áthúzódó tanulási folyamat, ami egy nyitott végű dolog mindaddig, amíg be nem hunyom a szememet. És amíg ez meg nem történik, addig ez egy nyitott világ számomra. Én mindig a véget nem érő munkálkodást láttam magam körül. Apámtól, anyámtól. Ez nem garancia a biztos sikerre, de egyfajta lehetőség….
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
