Meghalt Galambos Erzsi, nem várta már meg a 92. születésnapját, ami december 5-én lett volna. A 90. alkalmából rendezett gálán még parádézott, táncolt, energikusan dobálta a lábait, teli tüdőből énekelt, és ízelítőt adott ironikus humorából.
Ha beledöglik is, megcsinálja, mondta, és ekkor is szórakoztatott, ahogy csak belefér. Nem kímélte magát, ebben szerepet játszott a hiúsága is. Nem bírta volna elviselni, ha csalódást okoz a közönségének, ha nincs egyfolytában a toppon. Tagadta, hogy ő sztár, de hát azért persze az volt, civilben is képes volt színpadiasan megszólalni, nagyasszonyosan, ha úgy tetszik, némiképp színpadiasan öltözni. Dáma volt, és nagyon nő, méghozzá a vérforraló fajtából, aki után ácsingóznak a férfiak, nehezebben veszik a levegőt, ha kilép a deszkákra tökéletes alakjára feszülő csillogó ruhákban, királynői tartással, arcán a magabiztosság kifejezésével. Izgult pedig mindig színpadra lépés előtt, látszólagos fölénye tán azt leplezte, hogy rendszeresen elbizonytalanodott, hogy nem tud megoldani egy szerepet, hogy pont aznap este nem megy majd neki. És biztos ilyen is volt, de általában azért abszolút ment. Bár nem végzett ”hivatalos” színiiskolát, nem szerzett semmilyen diplomát, szép gesztusként a nyolcvanadik születésnapjára ajándékoztak neki egyet. Hamarabb is megkaphatta volna, hiszen a gyakorlatban, és a nagy elődöket lesve, alaposan kitanulta a színészet csínját-bínját. Igencsak lentről érkezett meglehetősen hamar a csúcsra, ahol jó ideig meg is állapodott.
Szegény családból jött. A mamája 35 évig az Operettszínház jegyszedője volt, így hamar színház közelbe került, rendszeresen bejárt oda, még a leckéjét is ott írta. A papája pedig a teátrummal szemben lévő Arizona Mulató portása volt. Annyira csórók voltak, hogy gyakran azt az ételt vitte haza hajnalban, ami ott megmaradt, azt ették. Erzsi mindig használt cipőkben járt, amiknek, ha lejött a talpuk, az apukája visszaszegelte őket. Ezért állandóan egy szép, fényes lakkcipőről álmodott. Később, színésznőként, kapott rengeteget, és számtalan gyönyörű ruhában tündökölhetett. Már tizenévesen fellépett az Operettszínházban. Első és második férje, Nagy Attila, Perlaki István szintén színészek voltak, nyilván tőlük is sok mindent ellesett. De szerinte a harmadik férje, a jeles zeneszerző, Petrovics Emil volt az ő egyeteme.
Pályája elején igazán sok nagysággal játszhatott, például Gombaszögi Ellával, Honthy Hannával, Somlay Artúrral, Rátonyi Róberttel, mind az öt Latabárral. Hogy aztán például Darvas Iván, Bessenyei Ferenc, Feleki Kamill partnere is lehessen. Eljutott az abszolút elismertségig. Kezdetben inkább operettekben lépett föl, de aztán a musical lett az igazi műfaja. Ahogy ő mondta, az operett jelenti szakmai szempontból a szüleit, de a musicallel kötött házasságot. Kossuth-díja indoklásában is azt írták, hogy ennek a műfajnak a hazai meghonosításáért is kapta. Fergeteges iramú géppuskalábai voltak, és persze a táncnak is rendre erotikus töltete volt. Ez nem jelentett gondot, hiszen nyolc évig tanult balettozni, és a színpadi rutint ugyancsak meglehetősen hamar, már Lakner Bácsi Gyermekszínházában, kezdte el megszerezni. Miskolci és kecskeméti évek után, Pesten először a tiszavirág életű Petőfi Színház lett az otthona, aztán pedig fő-főszerepek sora következett az Operettben, ahol képletesen korona volt a fején. A La Mancha lovagja, a My fair Lady vagy éppen a Chicago női főszerepei egyaránt megadattak neki. Az utóbbiban ő volt Roxie Hart, a darabban vetélytársa, Velma Kelly, pedig Felföldi Anikó. A színpadon szinte széttépték egymást. Elterjedt, hogy az életben is gyakran marakodnak. Ki nem állhatják a másikat. Egyszer azt mondta nekem, hogy ez inkább jól bevált reklámfogás volt, így még inkább fogytak a jegyek. Az biztos, hogy mindkettőjüknek bomba sikerük volt.
A Kabaré előadásának női főszereplőjeként, Sallyként, energiabomba volt a színpadon. Ez máskor is jellemző volt rá, hihetetlen energiákat volt képes összegyűjteni, magába sűríteni, és ezeket akár robbanás szerűen kiadni a deszkákon. Sallyként nagyszájúnak, vagánynak, ellenállhatatlanul nőiesnek, vonzónak kellett lennie, ami alapjáraton ment neki. De ehhez prémiumként ezúttal még némi romlottság is hozzá kellett járuljon, kiszámíthatatlan szeszélyesség, hogy megteremtse ezt a filmen legendássá vált figurát.
Azt senki nem értette miért szerződik el az Operettből, ahol még egyszemélyes musicalt is játszhatott. A Lola Blau az egyik olyan teljesítménye, amire méltán a legbüszkébb volt. Utólag azt mondta, hogy jókor sértődött meg. Nem akarta megvárni, míg elorozzák tőle az ottani képzeletbeli koronáját. Nyilván megérezte, hogy a musical azért főleg a fiatalok műfaja, tudta, váltania kell ahhoz, hogy ne kerüljön leszálló ágba. Felhívta Törőcsik Marit, ő akkor a József Attila Színházban, A régi nyárban volt elbűvölő, segítsen neki, hogy oda kerülhessen. És segített. Hamarosan Iglódi hívta telefonon. Galambos azt kérte tőle, adjon neki olyan szerepeket, amelyek eljátszásával bebizonyíthatja, hogy prózai színésznőként is kiváló. Megkapta például a III. Richárdban Erzsébet királynét. Lehetett kemény, elfajzott, gyilkos indulatú. Gaál Erzsébet még arra is rávette, hogy az Éjjeli menedékhelyben eredetileg férfi szerepet játsszon, a bolyongó, mindenkit megértő Lukát adta, és az újszerűen kísérleti előadásban állta a sarat. Igaz, hogy azért zenét kapott Gorkij szövegéhez, énekelhetett is. Persze változatlanul számítottak rá zenés produkciókban. Brecht Mahagonny városának tündöklése és bukásában Leokadja Begbickként szintén kegyetlenebb, ridegebb, drámaibb énjére volt szükség, mint amit korábban megszoktunk tőle. Bár azért ő soha nem volt édeskés, a humora is némiképp fanyar volt, olykor civilben is felcsattanó hangja rendkívüli érzékenységet takart. Amikor a József Attila Színházban elvették a színészek státusát, és öltözőről öltözőre járva riportot készítettem közvetlenül a bejelentés után, sírni is láttam. De láttam nagyon boldognak is, a 85. születésnapján, a tiszteletére rendezett gálaesten, a nézőkkel szemben ült egy patinás, kék színű, arany szegélyű fotelban, ami fölöttébb illett hozzá, és nézte, ki mindenki lép fel a tiszteletére. Fürdőzött a szeretetben.
Meglehetősen félt a pandémia miatt, hosszú időre bezárkózott, ezért tartott tőle milyen lesz a 89. születésnapját egyedül átvészelni. De mind a régóta nem látott lánya, mind az unokája meglepetésszerűen nála teremtek. Ugyancsak váratlanul becsöngetett a József Attila Színház direktora, Nemcsák Károly, és kihívta az utcára, ahol cigányzenekarral szerenádot adott neki.
1983-tól az angyalföldi teátrum tagja volt. Ott is megteremtette a hitelét. Nagyon szerette a nézőket, soha nem akart nekik csalódást okozni, és ezért ők hálából igencsak viszont szerették.
Írta: Bóta Gábor
