Tíz esztendei fővárosi, vígszínházbeli játék után Győr volt az otthona, több mint harmincöt évre. A városszerte népszerű „Maszi” a rangos Jászai Mari-díjon kívül is begyűjtött már jó néhány számottevő elismerést, de az idézetek nagymestere címet is megérdemelné, mert mindenre van egy-két sora.
Régen hallottam Önről. Ez persze az én hibám…
Egy ideje nem vagyok jelen a fővárosi sajtóban. Szerintem ez azért van, mert a televízió képernyőjéből birtokolni kell egy szeletet ahhoz, hogy valakit ismerjenek.
De nem ahhoz, hogy elismerjék. Most láttam önt a Karinthy Színházban a Vonó Ignác egyik főszerepében, és értéket teremtett.
Aki eljön a színházba, aki kíváncsi Fejes Endrére, a Vonó Ignácra, az most valóban igazi értéket fedezhet fel. Ötven éve játszották ezt a nyelvöltögető darabot a Madách Színház Kamaraszínházában. Akkor Garas Dezső, Kiss Manyi – és a most általam játszott figurát, – Del Pietro Antalt – anno Mensáros László főszereplésével láttam még fiatalon. Pár nap múlva a Magyar Rádióban Rácz György rendező Latinovits Zoltánra osztotta Vonó Ignác szerepét, Ruttkai Évára özvegy Máknét, de Vonó Ignácot játszotta még Madaras József is, Mák Lajosnét, pedig Margitai Ági. Sőt, később 25 évvel ezelőtt pedig Koltai Róbert és Pogány Judit, akiket pedig Garas Dezső rendezett.
Azért ezek nagyon jó előadások voltak! Milyen érzés ilyen nevek után kézbe venni újra ezt a történetet?
Olvasópróbán volt bennem egy érzés, hogy tényleg olyan jó-e ez a darab, mint amire emlékeztem? Már az első mondatoknál felfénylett ennek a fantasztikus írónak minden erénye… Örökérvényűsége…
Mitől mai ez a darab?
Ez egy nagy tabló az elmúlt 100 évünkről. Olyasfajta görbetükör, ami tele van szeretettel. A csehovi dramaturgia szerint mindenki mellé odaáll az író. Nincsenek megvetett személyek, nincsenek fekete-fehér jellemek, mindenkinek megvan a saját igazsága és meglepő módon fergeteges humora van Fejes Endrének.
Milyen érzés volt a rendezővel, Verebes Istvánnal dolgozni?
Furcsa volt, ugyanis 17 éves koromban még Verebes tett engem színpadra az Universitas együttesben, az Egyetemi Színpadra. Egy évig voltam ott, majd érettségi után felvettek a Főiskolára. Első rendezése volt Madách Imre drámája, az Endre, magyar királyfi. Ebben szerepeltem és akkor azt hittem, hogy egy szép hosszú közös életpálya indul el köztünk, nemcsak baráti, hanem szakmai téren is. Nagyon jó barátok vagyunk, de senki nem hiszi el, hogy 52 évnek kellett eltelnie, hogy újra együtt dolgozzunk. 52 éve írta nekem, hogy Pistu, remélem, hosszú útra indítottalak el. Hidd el, hogy ennek a pályának csak az eleje borzalmas, ami utána jön, az elviselhetetlen
Tudna mondani olyan szerepeket, amelyek sokat jelentettek az Ön számára?
Több, mint 10 évig voltam a Vígszínház tagja. A Vonó Ignác volt pályafutásom 152. színházi bemutatója. Mint színész, mindig a maximumra törekszem, a színpadon odaadom testemet, lelkemet, de hogy az alakításra „ráhulljon a kegyelem”, vagy ahogy mondják, „a színpad fölött átrepült egy angyal„ az én pályafutásom alatt 3-5 ilyen alakításom volt. De ezeket csak én tudom, és lehet, ez kevésnek tűnik, de ezt a 3-5 szerepet nálam jobban senki nem játszotta el Európában.
Egyet azért mondjon!
Barta Lajos Szerelem című drámájában Komoróczy Jenő adótiszt szerepét szerintem én játszottam a legjobban. Nyolcvanszor álltam vele színpadra Győrben és nagy sikerrel. Voltak persze bukásaim is.
Azokat is olyan intenzitással élte meg, mint a sikereit?
Fájdalmasan. De ha a jó isten ad sikert, akkor meg kell ízlelni a bukás keserű ízét is. Elég hisztérikusan éltem meg ezeket az időszakokat, magamat hibáztatva, persze. De ezek a vitorlavesztett csónakok is a pályám részei.
Az újra felállás erősítette, vagy kiábrándította?
Nagy példám erre Julius Cesar. Legenda volt-e, vagy valóság, már nem tudni, de állítólag, mikor visszajött egy győzedelmes hadjáratból, és egész Róma kivonult a dicsőségére, sőt diadalkaput építtettek számára, akkor a harci szekerében egy kis polgárt ültetett a lábához, akinek az volt a dolga, hogy a legnagyobb ujjongások alatt, azt sugdossa a fülébe: ’Ne feledd, te is csak ember vagy.’ Ha igaz, ha nem, de mindenkinek kellene egy ilyen kisember, aki ezt sugdossa a fülünkbe, ha jól megy.
Szükséged lett volna valamikor neked is egy ilyen kisemberre?
Nagyon sokszor. Nem egyenes és egyenletes ívű fejlődés az enyém, de a vektorait határozottan felfedezem. Vígszínházban volt olyan időszakom, hogy nem tudtam háromról ötre jutni, sőt, mindig a másodvonalban voltam, talán ennek az volt az oka, hogy túl fiatalon kerültem egy ilyen fantasztikus, élvonalbeli színházba és túl sokáig is maradtam ott. Ekkor elkezdtem éjszakázni, nőzni, nem odafigyelni, pökhendi módon reagálni dolgokra. Aztán visszataláltam. Rájöttem, hogy ezt a szakmát nem lehet félvállról venni, folyamatosan gyakorolni kell.
Forgatási tapasztalatai abban az időben jócskán megnőttek.
Tévéjátékok garmadája készült ifjú koromban, legalább 50 tévéjátékban szerepeltem, köztük számtalan főszerepet játszottam el. Babiczky László rendezésében a Fogságom naplójában Kazinczy Ferencet alakítottam, vagy Zsurzs Éva Beszterce ostromában a káplánt. Felvidéki Judit által rendezett alkotásokban játszottam a Saroküzletben, a Szörnyű időben. Az ismertségem kezdett szárba szökkenni, viszont nem elégedtem meg a középstátusszal. Nagy szerepeket akartam játszani. Így lett a Győri Nemzeti Színház 30 évig az otthonom. Ott történtek velem a fontos dolgok. Mikor a döntésem, – a váltásom után – hívtak egy sorozat főszerepére, inkább eljátszott Győrben Ibsen Nórájában Helmer szerepét, esténként 150 ember előtt.
Ha újrakezdené…?
Nagyon komplex életet ad a színész lét, de deformálja a személyiséget, ki is kezdi, de nem tudok jobbat. Nem szeretném misztifikálni a saját szakmámat, de „létem tartalma sokaság”. Nem feltétlenül önismereti tréning, inkább egyfajta örök megfigyelő státusz. A személyiségek furcsaságait figyelem. Önismeretet az igazi életében szerezheti meg a színész is. Bárkik mondhat bármit, de „egopacsirtaság” és éntúltengés nélkül nehéz gyakorolni ezt a szakmát. Máskülönben hogy tudnánk elmondani színpadon azt a mondatot nagy átéléssel, hogy én vagyok a király?
Ön mit ad oda az életéből?
Minden ami köröttem történik, azt használom. Kivéve egy dolgot. Amikor fiatalként adtam az interjúkat, mindig letagadtam a saját apámat. Háromszoros olimpikon, kétszeres olimpiai bronzérmes és világbajnok vívó volt, Maszlay Lajos. Saját jogomon szerettem volna elérni a saját sikereimet. Itt és most rehabilitálom őt. Nagyon fontos volt az életemben.
Kikkel találkozna szívesen?
A legkedvesebb tanárom, Montágh Imre volt, szeretnék a Váci utca 52-ben egy emléktáblát elhelyezni a nevével, legfontosabb információkkal. Vele feltétlenül szeretnék találkozni. Másik nagy barátom volt, akire nagyon felnéztem, Mensáros László. Szellemi találkozásainkat óriási élménnyé dédelgette az idő. A harmadik ember, akivel találkoznék, Thomas Mann. Aki a József és testvéreit elolvasta, annak ez a könyv sor és sorsvezetője lesz az életében. Tátott szájjal hallgatnám őt, de Montágh Imrétől és Mensárostól kérdeznék is egy-két dolgot. Fantasztikus emberek ők, akik nemlétükben is segítenek engem.
Írta: Tarnócai Éva
