Cziczó Attila kortárs író, színházi rendező, zenész, néha színész, a Fészek Színház és a FÉM Arts & Café alapítója. Színházi rendezései filmes hatásúak, a hangsúly az utóbbin, ugyanis darabjai olykor döbbenetes hatással vannak a nézőkre.
– Itt a FÉM Színházban mindent ti csináltatok… A saját kezetekkel építettétek, igazi szerelemszínház kisugárzása van.
– Az igazi szerelemszínház az előző volt, az egykori Fészek Színház. ( 2008-2017 között működő független színház. a szerk.) Az Orczy téren, egy Ganz-gyárcsarnokban kaptunk ingyen helyet, volt egy 28 férőhelyes kamaratermünk és egy akkora aulánk, amelybe befért akár 300 ember is. Senki nem keresett pénzt, de bármit csinálhattunk és boldogok voltunk. Volt diák és nyugdíjas csoportunk, számtalan színjátszó alakulat, egyszerre akár hat külön csoport próbálhatott.
– Azt a miliőt, életérzést akartad áthozni ide?
– Ide már nem azt, mert elmúlt bennem ez a diákszínházas szerelem. Harminc évig foglalkoztam fiatalokkal. Mindent elértem, amit abban a közegben lehetett. Útközben a nézői és szakmai visszajelzések is tudatosították bennünk, hogy professzionális színházat kell és tudunk csinálni. Ekkor hagytuk ott azt a helyet. Szerencsére ebben a döntésben társam, Jendrics Anikó is megerősített és támogatott. Számunkra mindig a néző a legfontosabb, ezért úgy gondoltuk, hogy a belváros a legalkalmasabb helyszín. Ez a meglátásunk be is jött. Mikor megtaláltuk ezt a szenes pincét, nem volt benne se víz, se villany, se falak. Mindent mi csináltunk. Minden sarkára emlékszem. Ki kellett találni, hogy lejtsen a nézőtér, én voltam az etalon, hogy a két méteremmel beférjek a legfelső sorba is állva. Behülyítettem a többieket is, Horváth Máté például egy csomó szakmát kitanult az idők folyamán. Villanyszerelő, színpadmester, gondnok, műszaki vezető… és néha színész. Valóban mindenes. Anikó lett a Kávézó felelős, ő véste fel a padlót egy héten át térdepelve, megtanult ytong falazni Youtube-ról. Ma már a kreatív igazgatónk, neki köszönhető a dizájn és ő a gazdasági ügyeink felelőse is. Hárman legalább ötven funkciót ellátunk. Itt a rendező nem király! Kellékeket pakol, jegyeket árul, ül a gép előtt és adminisztrál, színészeket egyeztet. Olyan tulajdonos vagyok én, aki számára a ruhatározás az egyik leghálásabb feladat. Annál nagyobb öröm nem kell egy rendezőnek, ha közvetlenül találkozhat a nézőkkel, akik egy jól sikerült előadás után szembe dicsérik.
(fotó: Wohlmut Claudia)
– Azért úgy érzem, ez is egyfajta szerelem?
– Sosem felejtem el, a nyitó előadásunk az Iza és Krisztián volt. Majdnem teltházzal indultunk, aztán azt hittük, minden sínen lesz, de nem így lett. Az ismeretlenségből bereklámozni magunkat, nagyon nehéz volt, de sikerült másfél év alatt és szerintem ez óriási eredmény a színházak világában. Aztán, mikor végre azt éreztem, hogy működnek a dolgok, akkor jött a Covid. Az elmúlt két év arról szólt, hogy túléljünk. A nézőink támogattak minket. Ez fantasztikus és meglepő élmény volt egyszerre. Egyfajta nyíltszíni taps a bezárt falak között. A ház, akiktől béreljük a pincét, úgy támogatott minket, hogy lemondtak a bérleti díj egy részéről. Most kezd újra beindulni az élet a Fémben. És nem mellesleg megint számítunk a nézőink segítségére, ezért csinálunk egy jótékonysági estet májusban, hogy ősszel biztosan visszatérhessünk.
– 64 nézőre épül ez a színház, amelynek része egy hangulatos kávézó. Minek is nevezhetjük a Fémet valójában?
– Összművészeti térnek, amelyből úgy tudunk megélni, hogy emellett mindenki dolgozik. A művészek és nézőink azért szeretnek idejönni, mert otthon érzik magukat. Azért csináltunk kávézót, mert a nézők előadás után velünk maradnak. Mindig így van. Itt nincs fal a színész és a nézők között.
– Mi az, ami rendezőként, színház vezetőként segítené a munkádat?
– A független színházakat gyakorlatilag egy kalap alá veszik az önkormányzati és államilag fenntartott színházakkal. Ez pályázatok esetében is hátrányosan érint bennünket. Óriási segítség lenne, ha a független színházak a székeikkel arányos támogatást kapnának. A támogatás másik felét pedig meg lehet szerezni. Végre fel tudnánk venni alkalmazottakat és a színészeket is meg tudnánk fizetni normálisan. Bár nem biztos, hogy jó lenne, ha megkapnánk azt, amit szeretnénk. Így ugyanis van bennünk egy dac, ha az ölünkbe hullana a támogatás, lehet belekényelmesednénk. Nem szabad elfelejteni, hogy tizenöt éve létezünk. Így is, hogy nincs költségvetésünk. Valamit biztos jól csinálunk, hisz csak úgy tudunk talpon maradni, ha jönnek a nézők, …és ők jönnek.
– A neves színészek pedig emelik a darabjaitok fényét!
– Igen, olyan színészek játszanak nálunk, mint Andai Kati, Bezerédi Zoltán, Lengyel Tamás, Kálid Artúr, Vasvári Emese. A Dzson Meklén vagyok című előadásra pedig ugranak a nézők, hisz a vonzó sztori mellett igazi sztárokkal dolgozunk együtt, Lengyel Tamás, Kálid Artúr szerepelnek benne. Az utolsó előadásuk, ami elkészült az általam írt Előttem térdelsz (A király meztelen) című kortárs mű, egy szomorú komédia, amely olyan hatással van a nézőkre, hogy nem gondoltam volna. Az 50-es korosztályról szól. Sokmindent nem tudtunk feldolgozni, mert amolyan elnyújtott, túlságosan nyugodt gyerekkorral rendelkeztünk. Ezáltal naívak maradtunk. Döbbenetesek a nézők arcán látható reakciók.
– Ezt látva örömmel tölt el, hogy ez az alkotás a tiéd?
– Igen, persze, de mindig kérdés, hogy maga az alkotás kié? Amíg az író leír valamit, addig az övé. Ahogy az írás kikerül a kezéből, nyomtatott vagy előadott formában, onnantól már az olvasóé, a nézőé. Nem mehetek oda minden nézőhöz, hogy hé’ én ezt meg ezt gondoltam, míg írtam ezt a drámát. Az olvasó azt gondol, amit akar. A néző szintúgy. Folyamatosan írok. Rengeteg ötletem van. Nem tudok leállni, egyelőre úgy írom a drámákat, hogy meg is rendezem. Ha most valaki azt mondaná, hogy minden színházat bezárnak, nekem végem lenne. Nem a pénz miatt, – hisz annak hiányát már megszoktam. Két világom van, az írás, az egy magányos műfaj, a színház pedig nagyon társasági. A kortárs művészetnek életben kell maradnia. Mi pedig a magyar kortárs kultúrának nagyon fontos része vagyunk. Olyanok vagyunk, mint egy kötelező irodalom.
Írta: Tarnócai Éva
(borítókép: Horváth Máté)
