Egy újságíró, olyan örökérvényű, mély tartalmakat visz színpadra rendezőként, mint A rózsa titkai és A krétakör-ítélet tiszta gondolatai, hogy felmerül a kérdés: Baku Györgyben hogyan fér meg egymás mellett ez a két világ?
Jogi végzettségű, aktív újságíró vagy, aki a Főnix Színház és az Astrum Színház több produkcióját is rendezi. Ezek után mikor és minek a hatására bújt ki belőled a színházi éned?
Minden fordítva történt. A színház gyerekkori szerelem. Már alsó tagozatban voltak dráma óráink, így Dóda Judit tanítónőm volt az első, aki megfertőzött ezzel. Végül a Harlekin Gyerekszínházban lettem gyerekszínész. Végigjátszottam a kötelezőket. Mire A Légy jó mindhalálig, vagy A Pál utcai fiúk, kötelező olvasmány lett, addigra úgy írtam belőle dolgozatot, hogy már túl voltam ötven előadáson. Azt is fejből tudtam, hogy Nyilas Misi milyen számokat tett meg a lutrin. Mikor közöltem a szüleimmel, hogy színiiskolába szeretnék menni, áldásukat adták, de legyintettek is: majd kinövöm. Nem így lett. A családunkban ennek a szakmának nem volt előzménye, hisz édesanyám fizika-matematika szakos tanár, édesapám pedig nyomdász volt. A Harlekin után a Főnix Drámastúdióban tanultam, ott végeztem, és azóta is rendezek és játszom a művészeti műhelyben, illetve tanítottam a Drámastúdióban is.
Vagyis, fordítva kellett volna feltennem a kérdést. Hogy lesz újságíró egy színházi emberből?
Egészen véletlenül. Érettségi után rövid ideig tévében dolgoztam. Aztán úgy alakult, hogy néhány kolléga átkerült a nyomtatott sajtóhoz és hívtak engem is. Kipróbáltam, ott ragadtam. Végül az újságírás mellett kezdtem el a jogot a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ez is egyfajta belső igény volt.
A jogi pályát is kipróbáltad?
Igen, de csak nagyon rövid ideig dolgoztam ügyvédjelöltként egy belvárosi irodában, később viszont még egy szakjogász képzést is végeztem. A jogi tudásnak azonban minden egyes nap hasznát veszem. Annál is inkább, hogy tavaly életre hívtuk Angyal Anitával és Földes Tamással az Astrum Színházi Egyesületet is, ahol A rózsa titkai – Az igaz történet A kis herceg mögött című darabot bemutattuk. Tamással 2014-ben dolgoztunk először együtt, nagyon hasonlóan gondolkozunk, és –azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom – szeretünk együtt dolgozni. Érdekes módon akkor alapítottunk új színházi csapatot, amikor sok társulat megszűnőben volt a Covid után. Viccesen azt is mondhatnám, hogy abban az időben épelméjű ember biztos nem színházi társulat létrehozásában gondolkodott, de mi nagyon elhivatottak voltunk, bíztunk magunkban, és a művészi koncepciónkban. Persze ez az elhivatottság önmagában nem lett volna elég. Kellett az is, hogy a produkció létrehozásában mellénk állt a Déryné Program, ami támogatta az előadástervünket. Olyan értékalapú színházat akartunk, amely elgondolkodtat, de amellett szépséget, és esztétikumot nyújt. Olyan korban élünk, amikor az emberek vágyják a szépséget, a lelki felfrissülést, lelki fürdőzést. Így került kiválasztásra A kis herceg írójának, Saint-Exupéry és feleségének szerelmi története, amit úgy dolgoztam fel, hogy egyúttal rávilágítson arra, hogy a híres regény milyen magánéleti történésekben gyökerezett. Így született egy különös, szép világ, amiben el tud merülni a néző. Tudtuk, hogy ennek egy olyan produkciónak kell lennie, amely eltartja önmagát. Büszkén mondhatom, hogy eddig rendre teltházzal futott az előadás. Úgy tűnik, a négy csodálatos színész és a történet behúzza a nézőt.
Mikor derült ki számodra, hogy távolról is képes vagy átlátni egy darabot?
Már a tanulási folyamatom közben. Be kellett látnom, hogy egyszerre nem lehet az ember kívül is, meg belül is, nem lehet egyszerre rendező és színész. Színészként ki kell kapcsolnom a rendező agyat és bízni kell a rendezőben. Ha én rendezek, akkor pedig bennem kell bíznia a színésznek. Ez egy nagyon törékeny bizalmi kapcsolat. Az én esetemben különösen az. Hogy miért? Mert nekem olyan a rendezési stílusom, hogy a színészeimnek teljes vakrepülés az első pár hét. Sok olyan próbafolyamatom volt, hogy az első három-négy hétben a színész biztos nem látta, hogy ez mivé fog összeállni a végére. Éppen ezért ez óriási bizalmat igényel irányomban. Nagyon lassan, folyamatosan húzom fel azokat a rétegeket, amikből végül összeáll az egész produkció. Amikor egy szövegkönyvön dolgozom, az is egy folyamatos építkezés, sokáig csak a fejemben alakulnak a dolgok, ott benn dolgozom, gyűjtök, gondolkodom, a munka 80 százalékát fejben rakom össze. Utána egy-két hét alatt kiírom belőle. Van egy végső kép a fejemben, és ezzel a konkrét vízióval érkezem a próbákra is. Csakhogy ez a vízió először csak az én fejemben létezik, a színészekében ez még nincs meg, és általában kellőképpen összetett ez a kép ahhoz, hogy csak szépen, fokozatosan tudom átadni mit szeretnék.
Színészként hogy éreznéd magad a saját rendezésed közben?
Az első alkalommal biztosan borzalmasan, de második alkalommal már bíznék magamban. A próbafolyamat egyébként nem véletlenül folyamat. A premierre kell készen lenni, és addigra minden a helyére kerül. Egyébként, amkor a premier elérkezik, az a rendező életének egyik legnehezebb pillanata, mert akkor el kell engedni a ’gyermekét’. Mintha egy anya egyszerre élné át a szülés és a felnőtt fiú elengedésének fájdalmát. Onnantól a színészeken múlik minden. Nekem hat hetem van arra, hogy a víziómat átadjam. Hogy a művészek értsék, érezzék azt, amit akarok. Színészként előadásról előadásra javíthatsz, sőt egy adott előadáson belül is mozgósíthatsz plusz energiákat, egészen addig, amíg le nem gördül a függöny. Rendezőként ezt már nem teheted.
Színészként milyen megélni a premiert?
Ha én játszom színészként, akkor jó, de ha kettőzve vagyok például, és megnézem a másik szereposztást, amit udvariasságból természetesen megteszek, akkor az már nehezebb. Ezt senki sem mondja ki ilyen őszintén, de ettől még ezt érezzük, aztán ha még tehetséges is a színész, akivel osztozunk a szerepen, na akkor aztán dolgozik bennem rendesen a vágy, s félreértés ne essék, ez nem irigység, de ha a színész agyam kapcsol be, az bizony játszani akar, és nem a nézőtéren ülni. Akkor ’ide nekem az oroszlánt is.’ Most például Garaczi László Ovibraderjének címszerepét alakítom. Bele se merek gondolni, milyen érzés lenne a nézőtérről figyelni, ahogy más formálja meg a karakteremet.
Mitől jó egy előadás?
Sok mindentől lehet jó. Fut egy előadásom A krétakör-ítélet címmel. 2016-ban mutattuk be, és azóta folyamatosan változik a környezete. Egészen mást jelentett öt éve, mint most. Közben kitört egy háború. Vannak benne olyan mondatok, amelyeknek ettől egészen más lett a jelentése. Szerintem az a jó előadás, amit nem kell átrendezni a történelem kerekének forgása miatt. Az azt jelenti, hogy olyat hoztál létre, ami nem az aktuális helyzettől függ, hanem örökérvényű. Éppen ezért én olyan színházat szeretnék csinálni, ami az aktuális helyzetekből kiszakít. Ne arra jöjjenek be hozzánk a nézők, hogy a színházban az arcukba toljuk azt, ami elől éppen el akarnak menekülni: a hétköznapok nehézségeit. Én azt szeretném, hogy, két órára felejtsenek el mindent. Ez persze nem azt jelenti, hogy miután hazamennek ne gondolkodjanak el azon, mit láttak, és az hogyan reflektál a világukra, hisz alapjaiban ez lenne a színház dolga. De a kényszeres aktualizálás nem az én műfajom.
Itt van egy lap, ahol a valósággal, a napi dolgokkal foglalkozol, nem egyetemesen. Hogy fér meg egymás mellett benned ez a két világ?
Megfér. Ez két teljesen különböző dolog. Figyelek, falom a híreket, tudom, mi történik a világban. De milyen érdekes, hogy Szép Ernő idejében még természetes volt, hogy valaki újságot is ír, meg drámát is. Számos művészünk írt újságot is. Nem állnak ezek a területek olyan távol egymástól, és mindkettő valahol onnan indul, hogy érdekel a világ, érdekelnek az emberek. Sokszor megkérdezték, hogy eldöntöttem-e, mivel akarok igazán foglalkozni: joggal, újságírással, vagy a színházzal? Azért nem fojtogat ez a kérdés, mert harmóniában érzem magam ezekkel a területekkel. Lehet, egyszer eljön az a pillanat, ami ezen változtat, de egyelőre nekem így kerek az életem.
Írta: Tarnócai Éva
