A tavalyi év legsikeresebb West End darabját tűzi műsorra hamarosan a budapesti Centrál Színház. WhatsOnStage Awards legjobb darabja, Suzie Miller Az ártatlanság vélelme (Prima Facie) című drámájának hazai ősbemutatójának debütáló rendezője Puskás Samu.
Fantasztikusan jó, mély orgánumod van. Mintha nem is a tiéd lenne!
Mondják, hogy nem illik a fizimiskámhoz, majd egyszer összeérünk.
Nálad a rendezés jött először szóba a pályaválasztás kapcsán?
Először a színészet. Tartottam attól, hogy egy színészdinasztia (a szülei Puskás Tamás és Básti Juli- a szerk.) harmadik generációjaként lépjek itthon erre a pályára, külföldön szerettem volna szerencsét próbálni, ez persze csak egy merész álmom volt egészen tizenhét éves koromig. Aztán érettségi után egyetlen ismerős, vagy kapcsolat nélkül kiköltöztem Londonba. Ipari Formatervező szakot végeztem a Middlesexi Egyetemen azzal az alapvető céllal, hogy megtanuljak anyanyelvi szinten angolul. Persze a felnőtté válás küszöbén a fészekből való kirepülés, az idegenben való egyedül boldogulás, hasonlóképpen motiváló súllyal esett latba.
Miért pont ezt?
Mert még két lábra sem álltam, már rajzoltam. 91. Stúdiós voltam tizenkét évesen az egyetemi felvételizők közt. Benne volt a kezemben a tízezer óra, ez adott volt. Fel is vettek öt londoni egyetemre, de az iparművészeti tanulmányok terhe alatt mélyre hajol az, aki nem törik. Életem legnehezebb három éve következett. A végcél addigra Amerika volt és a filmszínészet.
Ez megtörtént?
Mire elvégeztem az egyetemet, öcsém pont leérettségizett, így közösen vágtunk bele a kalandba. Mindkettőnket felvettek a New York Film Academy firenzei campusára, ahol egy osztályba jártunk, fél évre rá pedig vaskos ösztöndíjjal felvételt nyertünk Los Angelesbe, ahol másfél évig tanultunk. Így hát Amerikából jöttünk, híres mesterségünk címere: filmszínész.
Gondolom ez nem ártott a testvéri kapcsolatotoknak.
Azt gondolom egész kivételes bajtársi szövetség a mienk, le is szögeztük, hogy egyedül nagyságrendekkel küzdelmesebb lett volna ez a pár év. Dávid a legjobb barátom, ebben ez idő alatt csak mégbiztosabb lettem! Mi voltunk a Covid-osztály. 2020 márciusában bejelentették, hogy zár az ország, másnap délután gépen ültünk, estére törölték az összes járatot. A hátralévő három hónapot Los Angeles-i időn tanultuk végig, hajnali kettőtől reggel hétig ültünk szakórákon a Zoom előtt, általában egy jó kis előadó művészeti jog modullal zártuk az éjszakát. Júniusban végül summa cum laude lediplomáztunk és tanulmányaink végeztével jogosulttá váltunk egy év szakmai gyakorlatra az Egyesült Államokban.
Magyarul, mehettetek volna vissza.
Igen ám, de zárva volt az ország, állt az ipar. Végül fél évre jutottunk vissza. Szerencsére, ez idő alatt mindkettőnknek sikerült reprezentációt szereznie, az ügynököm pedig az elmúlt másfél évben minden követ megmozgatott, hogy segítse a munkavízumom megújítását, így két hónapja 104 oldalas ügydossziét adhattam le a bevándorlási hivatalnak. Bármelyik pillanatban jöhet a válasz, egy zöld, vagy piros pecsét. Ha zöld, rajtvonalhoz állhatok színészként az USA-ban.
De még itthon vagy és megrendeztél egy nem akármilyen darabot a Centrál Színházban.
Két éves koromtól, Miskolctól Kecskemétig követtem apámat bárhol rendezett, huszonöt évig tanultam a nézőtér sötétéjéből a nagyokat figyelve, most szakirányú végzettséggel kinti tanáraim, illetve édesapám bíztatására ugrottam fejest a mélyvízbe.
Egy nem mindennapi családi projekt a tiéd.
Ha játszani kezdek, kőkemény munkával és sok szerencsével anyai ágon egy háromgenerációs színészdinasztiának lehetek a legifjabb tagja. Ilyen szülőkkel az ember örökletesen kötődik a színházhoz. Belém ivódott őket nézve, hogy lelhetünk örömöt az emberpróbáló munkában, ha azzal a közösség hasznára vagyunk. Ha én kölyökként azt látom, hogy a nap végén a cipészműhelyből térnek haza elcsigázottan, de boldogan, majd beszélgetnek tovább a lábbelikről, valószínűleg az a mesterség vonzott volna minden egyéb felett. Ők azonban a színházból érkeztek, másnap oda indultak, úgy éreztem hadd menjek hát én is. Az elmúlt húsz évben majdnem minden szabad estémet a Centrálban töltöttem, szabadnapjaimat próbán, az elmúlt tízben pedig egyéb teendőim mellett ott segítettem az intézmény működését, ahol épp tudtam.
Szerinted mennyivel másképp fordultál ehhez a darabhoz ennyi világlátottság után, mintha itt éltél volna végig?
Ez a nemzetközi vándorszemszög bár valószínűleg árnyalta a rendezői megközelítést, fundamentálisan nem befolyásolhatta az anyag megítélését. Azt kizárólag a számos remek előadás alakíthatta, amit láttam, illetve a számtalan remek darab, amit olvastam. Rálátást tehát biztosíthat a világlátottság, alapjaiban kiforrott ízlést markánsan nem formálhat. Hogy a rendezéshez esetleg lehet affinitásom, először talán édesapámtól hallottam színmű elemző beszélgetéseink egyike után. A New York Filmakadémián később több tanárom javasolta, hogy ezt az alkotói szerepkört is vegyem fontolóra. Úgy látták konyítok a szövegelemzéshez és saját színészi feladatomon túl, megoldások után kutakodva a történet egészében gondolkodom. Tehát mondhatni komoly szavú biztatásokkal a tarsolyomban akadtam rá tavaly Az ártatlanság vélelme (Prima Facie) című darabra.
Ami igazi szenzáció volt Londonban…
Olyan hisztérikus érdeklődés övezte, hogy komoly igyekezetünk dacára sem tudtunk rá jegyet szerezni, így aztán a londoni Nemzeti Színház könyvtárában megvettük a szövegkönyvet. Rögtön bebizonyosodott, hogy az angol közönség rajongása alapos, a darab elementáris erejű. A Centrál azonnal megkezdte a jogigénylést.
Puskás Tamás foglalta össze tavaly decemberben ennek a darabnak a lényegét. Egy ügyvédnőről szól, aki szexuális abúzussal vádolt embereket véd. Mivel nagyon jó ügyvéd, ezért sok perben sikerül felmentetnie a vád alól az ügyfeleit. Egyszer összejön egy másik ügyvéddel, hirtelen egymásnak esnek, majd randizni kezdenek. Egy vacsora után otthon ismét elkezdődik a szex, de a nő rosszul lesz. A pasi annyira beindul, hogy nem tud leállni, hiába kéri a nő, hogy ne… Kirohan a lakásból, majd feljelenti a férfit szexuális abúzusért.
Az előre kijelölt idősávban nagyszínpadi, rendezői elfoglaltságai miatt a kérdés csak az volt, édesapám helyett ki rendezi meg a darabot a kisszínpadon? Ekkor kért fel engem a munkára. Bizton állíthatom, hogy ez eddigi éltem legizgalmasabb és legkomolyabb feladata. Április 29-én lesz a bemutató.
Mondj egy olyan attitűdöt abból a gondolatfolyamból, amely végigkíséri a rendezésedet, amikor egy kicsit többet kellett gondolkodni, amikor nem rögtön jött a megoldás.
A legtöbb fejtörést talán az okozta, hogy álljon fel a darab vázszerkezete, miközben a színészünk még ezt a monumentális szövegmennyiséget tanulja. De igazság szerint a helyzet az, hogy emberfeletti mutatványnak tartom, ahogy a főhősünket játszó Martinovics Dorina kétgyermekes anyai, illetve Centrálos vezető színésznői elfoglaltságai mellett végigdolgozta ezt a próbafolyamatot, ilyen energiák láttán bizony összecsapja a bokáját az ember és szó nélkül megold minden felmerülő problémát. Nagy szerencsém van, hogy Martinovics munkáját segíthettem, az ország egyik legmegbízhatóbb színészének tartom, a színre vitt anyag ereje pedig vitán felül áll. Hitem e két fő pillér tartóerejébe vetve dolgoztam végig, legjobb tudásom szerint.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Horváth Judit
