Nemrég olvastam egy interjút Esztergályos Károllyal, aki azt nyilatkozta, hogy szerinte az egész életművéből, egy Csehov kisregényből készült filmje, aminek történetesen az a színházigazgató volt a főszereplője 26 évesen. Ő ma a Centrál Színházat vezeti. A rendező Puskás Tamás, aki nemcsak főnöke, hanem a férje is Básti Julinak. Szép kapcsolat az övék, talán ezért is kerül annyi párkapcsolati darab a Centrálba. Vagy nem?
Mennyiben változott a gondolkodás módja a darab (2:22) kapcsán?
Most azt kérdezi, hogy miként vélekedtem a szellemekről akkor és most?
Lefordítva igen, hisz a 2:22 sok más mellett felteszi a kérdést, léteznek-e szellemek?
Alapvetően nem változott a véleményem. A darab iránti kedvem, szeretetem független attól, hogy miként vélekedem a kisértetekről. Szkeptikus vagyok. Viszont olyan színházcsináló ember vagyok, aki a lélektan dolgai iránt erősen érdeklődik. Ez a szellemek dolog igencsak az érzelmeinkben és lelkünkben zajló sötétlő, örvénylő dolgokhoz kapcsolódik, és ezeknek a valódiságában viszont nagyon hiszek. Rájöttem, hogy a szellemtörténet mindig a kriminalitásban és a szeretetben keresendő, mert ez többnyire egy befejezetlen dolog, egy azzal kapcsolatos adósság. Két okból kísért a szellem, vagy nem tud elmenni, mert valakinek befejezetlen dolga van, vagy ő követett el valamit, ahogy például a Karácsonyi énekben Marly szelleme, aki láncon húzza maga után mindenét, mert soha nem gyakorolta a szeretet erényét. Addig kell kísértenie, míg meg nem érti, mekkora nagyot hibázott a földi életében. Vagy a másik, példa Hamlet atyjának a szelleme, akit szeretetében csaltak meg, orvgyilkosság áldozata lett. Minden kísértethistória a viktoriánus Angliában élte reneszánszát, hisz ott komoly hagyománya van. Erdély kapcsán azért dicsekedhetünk mi is egyfajta vámpírok őshazájának címével, de mi nem vagyunk és nem is voltunk soha igazi kísértet ország. Talán az „Aranyballadák kivételével, amelyek hemzsegnek a kísértetektől. Anglia azért más, talán a köd miatt az angol kultúrát áthatja ez a fojtott érzelem és a szeretet ki nem mutatása, meg nem élése. Elképzelhető, hogy a kísértetek innen erednek. Könyves Kálmán azt mondta, hogy boszorkányok pedig nincsenek, én azt kell mondjam: Szellemek vannak mindaddig, amíg a szeretet hiányt szenved!
Miért vagyunk ennyire fogékonyak arra, mikor hiányt szenved a szeretet?
Mikor nincs befejezve a szeretet dolga, arra a legjobb példa egy barátom esete, aki 21 évvel ezelőtt egy viharos nyári estén halt meg. A saját autója esett rá. Néhány perccel a baleset után érkeztem a helyszínre. A felesége, még hamarabb, de nem tudtunk segíteni rajta. Lehet, hogy még éppen élt, mikor odaértem. És ez fontos, mert utána néhány nappal, a leghatározottabban kényszerítenem kellett magam arra, hogy a szokásos esti sétámat az ő házuk felé kerülve tegyem meg. Hogy miért? Mert erős rettegésem volt, hogy az az ember, akit hirtelen elragadott a halál, – otthagyta befejezetlenül a festő életpályáját, a családját, és minket, a barátait,- ezért az volt az érzésem, hogy mint szellem egyszer csak rám ugrik a sötétben és számon kéri, hogy mit tettünk vele. Persze semmit, de ez az érzése van az embernek. Tudtam, hogy muszáj arra mennem, mert különben később soha nem fogom tudni megtenni. Az ember nagyon fogékony erre, mert a szeretet elrendezetlen dolgainak a halál nem szabhat határt.
A szeretet nyelvei megjelennek a darabban?
A hiánya mutatkozik meg. A nem cselekvő szeretetet nem tudom hova tenni. A darabnak az a címe, hogy 2:22, ha a két pontot nullára cseréljük, 2022-t látnánk. Ez az idei év. A szerzőnek feltétlenül dolga van ezzel az évvel. Lehetünk sok mindenre büszkék, – találmányokra, vívmányokra, sporteredményekre – de ez a kor mintha hitét vesztett, magányos kor volna. Ez az év vádolható. Ez a valami hatja át ezt a darabot. Ezek krimik, de nem gyilkost keresünk, hanem arra keressük a választ, hogy ki kísért és miért. Ki adós még? Ezt fejti meg a darab. Az utánozhatatlan befejezés is megragadott és az, hogy ebben a hitetlen, gyökértelen, magányos korban az ember bármivel büszkélkedhet, például azzal, hogy sokunkon túlszaladt a technika, de ha a szeretet hiányzik, akkor ez sem értékelhető. Sőt, ha a szeretet nem tud működni, akkor ezeknek a győzelmeinknek semmi értelme.
Mire van szükség ezután a „gyökértelen, magányos év” után?
Én egy színházigazgató vagyok, gyakorlatiasan gondolkozom. Egy ilyen Covid,- háború,- és rezsiválság sújtotta év után nekem speciális megfontolásaim voltak a műsor összeállítása kapcsán. Tudtam, hogy olyan darabokat kell csináljunk, aminek itt van az ideje, amire bejönnek a nézők és mindenféle metafora nélkül azt hallják, ami velük történik, amiben róluk van szó. Most olyan korban élünk, amikor arra éhesek az emberek, hogy megtudják, mi is történik velük. Hallják, lássák, érezzék. A színház egy jó hely a párbeszédre. A Nemek és igenek, is egy ilyen darab. Egy férjről és egy feleségről szól, akik Rómeó és Júlia voltak az egyetemen, aztán született egy gyerekük, de mi van, mi lett a házasságukkal? Aztán kiderül, hogy minden úgy történt, hogy a férfinak kedvezett. A gyereket is a férfi akarta, meg amúgy mindent, aztán zátonyra futott a házasságuk. Elgondolkodtató. Ma már más világ van. A férfi mond egyet, meg a nő is. Aztán eldől. Ezekkel a gondolatokkal bíbelődtünk a darabban. Azért annak a világnak már vége van, hogy a férfi a kereső, a nő meg otthon duruzsol. Ma már egyenrangú felek vannak…
Milyen gondolat vezérelt darabot rendezne, vagy rendeztetne a színházában 2023-ban?
Van egy darab, ami Londonban is egy igaz szenzáció volt, egy ügyvédnőről szól, aki szexuális abúzussal vádolt embereket véd. Mivel nagyon jó ügyvéd, ezért sok perben sikerül felmentetnie a vád alól az ügyfeleit. Egyszer összejön egy másik ügyvéddel, hirtelen egymásnak esnek, majd randizni kezdenek. Egy vacsora után hazafelé tartanak, jól érzik magukat, vesznek egy bort, majd otthon ismét elkezdődik a szex, de a nő rosszul lesz. Visszafekszenek az ágyba, a nő továbbra sincs jól, de a pasi annyira beindul, hogy nem tud leállni, hiába kéri a nő, hogy ne… Remegve kirohan a lakásból, majd feljelenti a férfit szexuális abúzusért. Egy év múlva kitűzik a tárgyalást, ő védi magát és elveszíti a pert. Iszonyú erős darab. Még meg kell kapjuk a jogot, de ez a következő év nagy várományosa. Óriási igény van a vígjátékokra, de kicsit kezdünk eltolódni a komolyabb műfajok felé. Ami egy ideig nem baj, de később muszáj lesz újra a vidám darabok felé fordulnunk. Nagy keresésben vagyunk. Négy évtizede szeretném megrendezni a Rómeó és Júliát is, sok Shakespeare-t rendeztem, de ez valahogy kimaradt.
Színészként végzett…
Majd eljátszottam egy gyerekdarabot, Szegény Dzsoni és Árnika főszerepét, de ennyi. A feleségemet, Básti Julit szoktam kérdezni, – aki az ország ünnepelt sztárja volt harmincegynéhány évesen, – hogy mit látott bennem anno? Sosem tudott szabatos választ adni erre. Úgy gondolom, már akkor egészségesen biztos voltam magamban és abban, hogy a pályám valóságos, bár még nem tartok ott, ahol már akkor sejtettem magam. Színészként bizonytalan voltam, hisz csupa álomból lettem színész, ellentétben Julival, aki gyerekkora óta a színházban töltötte az életét. Mikor színészi gyakorlatra a Nemzeti Színház színpadára kerültem, attól féltem, hogy vékonyka, képzetlen hangom még a zenekari árok előtt leesik a színpadra, természetesen a nézők hallótávolságán kívül.
Később Ádám Ottó osztályában végzett rendezőként…
És 26 évesen a Tolnai Klárit, Sztankay Istvánt, Moór Mariannt rendeztem Molnár Ferenc Hattyú című darabjában és akkor már nagyon biztos voltam magamban.
Az egészséges önbizalomra van valamilyen receptje?
Szerencsés vagyok, mert második gyerekként születtem a családba. Utána még jött három testvérem. Így elég korán rám került a felelősség. Végül öten voltunk testvérek. Azt látom, hogy a nyelvtudás nagyon sokat számít. Idegen nyelven sajnos nem beszélek jól, de magyarul szerencsére igen és jól is tudom használni. Ez is nagy előny.
Mikor ismerte fel, hogy bármilyen gondolatot képes látni, megfogalmazni a színpad nyelvén?
Nyolc évesen, mikor Pinokkiót rendeztem a ház lakóinak. Egyébként ovis korom óta szerettem mesélni is, soha nem egy vadul csapongó fantáziára támaszkodva, hanem ahogy valójában emlékeztem a mesékre. A színház eszközeivel ugyanúgy mesélem tovább ezeket a történeteket. Ami nekem nagyon fontos, az a hiteles, erős szöveg, amely akkor válik izgalmassá számomra, amikor a szöveg életre kel bennem, és látom a díszleteiben, a jelmezekkel, és azokat, akiknek a képében szólal meg a legjobban. Fiatal koromban az autók esetében tudtam megmondani, hogy éppen mire vágyik egy magyar ember, ma azt tudom, érzem, hogy a színházban mit szeretne látni egy magyar néző.
Írta: Tarnócai Éva
