Bajor Imre ma lenne 65 éves. Az ország egyik legkedveltebb színészét, aki temérdek alkalommal nevettette meg az embereket, 57 évesen gyűrte le a gyilkos kór.
Még tizennyolc éves kora előtt megmondta a szüleinek, hogy huszonöt-harminc esztendősen megismeri az ország. Azt a kicsi, töpszli, szerencsétlen, mindig vesztes gyereket szerette meg mindenki, aki valaha ő volt. Ő lett a kisember, a kispolgár megtestesítője, aki tényleg nagyon alulról érkezett. És ezt így érezték az emberek akkor is, amikor elterjedt róla, hogy limuzinnal jár, és igencsak felékszerezve jelenik meg. A gyakorlatban tanulta a szakmát. Tizenkilenc évesen már játszott a Déryné Színházban, tájon, meg a Józsefvárosban. Egyáltalán nem volt frekventált hely, a szakma előtt nem lehetett ott kitűnni, de a színházi hatás természetrajzából, a poentírozásból, annak tudományából, hogyan lehet a közönséget megnevettetni, vagy éppen megríkatni, sokat el lehetett lesni. Szegénylegény maradt még egy ideig. Előfordult, hogy az egykor művészek találkozóhelyeként közismert Balettcipő valamelyik helyiségében lakott, matracon aludva. Még semmi különöset nem csinált, de már nagy volt a szája. Fennhangon mondta a véleményét. A Balettcipőben rendszeresen produkálta magát, például nagy színészeket gúnyolt ki. Élvezettel gonoszkodott. Produkcióira felfigyelt Verebes István. Beajánlotta a Játékszínbe, ahol a tehetségeket szívesen felfedező direktor, Berényi Gábor óvó és értő oltalma alá került. Kedves, békebeli magyar vígjátékok sorában játszott. Kirobbanó sikere volt például a Hippolyt, a lakáj Makácsaként. Beképzelt képviselőként, akihez hozzá akarnak kényszeríteni egy őt nem kedvelő lányt, tükröt mutatott az önajnározó képmutatásnak. Horváth Ádám a kétszázadik Hippolyt előadáson látta meg, és annyira megtetszett neki, hogy szerepet írt számára a Szomszédok című teleregénybe. Be nem álló szájú fodrászaként, Oli úrként, a népszerűség magaslataira jutott. Ekkor többen gondolták beképzeltnek. Soha nem volt az, miközben nem állítható, hogy nem volt szépen fejlett önbizalma. De megmaradt benne az alulról jöttek gyakran lebírhatatlan gátlásossága, örök bizonyítási kényszere is. Már abszolút ismert volt, amikor a szűk vevőkörzetű Terézvárosi Kábeltévébe hívtam riportalanynak. Adás előtt intenzíven, jól láthatóan remegett a keze, kiült az arcára a szorongás. És nem ritkán volt ez így színpadra lépés előtt, nem is csupán a premierek idején. Rendszeresen feszültségekkel volt tele, marcangolta magát, tán ezért is nézett a kelleténél jóval gyakrabban a pohár fenekére. Miközben hihetetlen mit dolgozott. Záhonytól Sopronig mindenütt fellépett. A legkisebb faluban is ismerték és várták. És amikor meghívták, nem hitték el, hogy oda is elmegy. Állandóan izgatottan rátelefonáltak. De ő mindig ott volt, amit a naptárjába beírt, az szent volt számára, a világért sem hagyta volna cserben a közönségét.
A világról viszont alaposan megvolt a véleménye. Miközben ő jó módba került, és bőkezűen jótékonykodott is, nehezen viselte, hogy a rendszerváltásnak annyi, akár földönfutóvá lett áldozata van. És azt is nehezen viselte, hogy annyira romlik a közízlés. Furcsa ezt vele kapcsolatban említeni, akit olykor szinte kinéztek a szakmából, azzal vádolták, hogy gagyit árul, sokat kér a fellépéseiért, miközben olcsón adja magát. Magam is nem ritkán láttam úgy a tévében, hogy azt éreztem, átlépi a jó ízlés határát. Amit pontosan tudott, de mindenáron sikerre vágyott, ezért nem feltétlenül tartózkodott a hatásvadászattól. Többször vitatkoztam vele erről. Azt mondta, szívesen játszana gyakrabban színházakban – jó néhány felkérést visszautasított -, de ebből nem tudná eltartani a családját, nem azokat az időket éljük, hogy a Hamlettel lehet vidéki turnéra indulni. Az agyonhajszolt, megfáradt, megalázott emberek szórakozni, nevetni akarnak. És ő nyújtotta ezt nekik művészien, vagy iparos módjára, szakmányban, ahogy adódott. A Rádiókabaré közkedvelt alakjává is vált, a Heti Hetes elképzelhetetlen volt nélküle. És időnként, évente, vagy még ritkábban, színházban elvállalt egy-egy szerepet, amit fontosnak tartott. Hogy maga előtt is újra meg újra bizonyítson.
Élete két utolsó színpadi szerepében, a Karinthy Színházban lépett fel. Mindkettőben az a Verebes rendezte, aki a pályája elején megadta neki a kezdőlökést. Egy olyan rendhagyó krimiben, ami három egyfelvonásosra tagolódik, az Én, Te, Őt címűben, különböző alakokként lépett színre. De az igazán fontos Hunyadi Sándor Lovagias ügy című kishivatalnokának az eljátszása volt. Szomorkás vígjátékról van szó, bár ő helyenként tragikus mélységekre jutott. Megmutatta mindazt a reménytelenséget, fájdalmat, kiúttalanságot, ami azzal járhat, ha valaki elveszti az állását, és úgy érzi, nincs tovább. Nevettetett és könnyeket csalt elő, képes volt megrendítő lenni. Nagy színésznek mutatkozott, Kabos Gyula egykori szerepét adta, ahogy a Meseautó című film új változatában is.
Ha ilyen szerepeket és így játszik rendszeresen, valószínűleg máshogyan alakul a pályája. A saját döntése is volt, hogy nem ezt tette. Eljutott az idegkimerültségig, 2010 elején otthonában összeesett. Két és fél hónapos kényszerpihenőt kellett tartania. Gyakran bedarálta a szórakoztatóipar. Ki-kikecmergett belőle, és mulattatott teljes energiával, egyénien, karizmatikusan, odaadással. 2014-ben, agydaganatban halt meg. Egy ország szerette. Mára legenda vált belőle.
Írta: Bóta Gábor
