Másodéves főiskolásként, Sancho Pansaként az Operettszínházban, a La Mancha lovagjában, robbant be a színi világba, és 75 éves múlt, amikor immár lényegében eltűnve belőle, Szekszárdra visszavonulva, harmadik feleségével kibékülve, agyvérzések után, távozott.
Üstökösként indult. Szabály, hogy másodévesként még csak vizsgaelőadásokban lehet játszani, de őt Vámos László rendező nyomatékosan kikérte a szerepre. Maga Nádasdy Kálmán, a nagy tekintélyű, hatalmas tudású rektor, operák legendás rendezője, adta meg erre kivételesen az engedélyt. Egyébként ő adta neki a Maros nevet is, mert az eredeti Mayer kevésbé tűnt egy magyar színésznek megfelelőnek. A harsogóan fiatal színésztanonc kapásból a nagy színész, Darvas Iván partnere lehetett, aki Don Quijotét adta. Csillogó szemekkel, tiszta tekintettel, elképesztő hittel, szeretetteli hűséggel követte a világirodalom halhatatlan fantasztáját a legképtelenebb kalandokba is. Hihető volt a naiv lelkesedése. Az örök tettrekészsége, a feltétlen ragaszkodása. Messzire áradt a lírai hangja, amit Pauk Anna tanárnő fedezett fel a zenei konzervatóriumban. „Kinyitotta”, fejlesztette, ápolta ezt az ígéretes hangot, és önbizalmat is adott hozzá a tulajdonosának. A főiskolán Békés András lett az osztályfőnöke, aki szintén sok operát állított színpadra, így nyilván neki is jócskán volt füle arra, kinek van jó hangja, megfelelő hallása. Az osztályából egyébként főleg prózai színészek kerültek ki, például Cserhalmi György, Hámori Ildikó, Székhelyi József.
Maros azonban kapásból a zenés színpadokkal jegyezte el magát. Rögtön szárnyalt a karrierje az Operettszínházban. Egy másik színészóriás, Bessenyei Ferenc partnere is lehetett a Hegedűs a háztetőnben, ami akkoriban bombasztikus siker volt, az addig sok tekintetben nálunk tabunak számító zsidó témája miatt is. Hatalmas, lógó pajesszal, ő volt Mótel Kamzolj, a csóró kis foltozó szabó, akinek varrógépre se telik, és addig Tevje, a zsidó tejesember, nem hajlandó hozzáadni az egyik lányát, amíg szert nem tesz a munkájához, a megélhetéshez szükséges masinára. Maros eljátszotta a hót szerelmes, nincstelen kisembert, aki félszeg, szólni se igen mer a hajthatatlannak látszó apához, de aztán csak összeszedi minden bátorságát, és hebegve-habogva ugyan, de felemelt fejjel, bizakodó tekintettel, láthatóan fülig szerelmesen, megkéri a lány kezét a fokozatosan puhuló atyától. Aztán csak kerül varrógép is a boldogsághoz.
Nem feltétlenül bírt sokáig megülni egy helyen. Hamar föl tudott fortyanni, szeretett haragszomrádot játszani. Néhány évre elszegődött a József Attila Színházba, ahol ugyancsak sok zenés darab ment. Aztán mégis visszatendált az Operettbe, ott összességében vagy tizenöt évig volt. Kikölcsönözték az Erkel Színházba Kukorica Jancsinak a János vitézbe. Ebben a szerepben csodálkozott rá a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója, a karmesterzseni Ferencsik János, hogy azt tudta róla, jó színész, de, hogy ennyire jó hangja van, azt nem. Meginvitálta a hamarosan bemutatandó, általa vezényelt, A varázsfuvola előadásába, Monostratosnak, a mesebeli főgonosznak. Addig leginkább pozitív szerepeket formált meg, ekkor kijutott neki egy elaljasult, szolgalelkű fickó is. És aztán jött több mint húsz operaszerep.
Operákban, nem is feltétlen főszerepeket alakítva, törvényszerűen kevesebbet színpadra lépve, nehezebb sztárnak lenni, mint hosszú sikerszériákban játszott musicalekben. Maga a műfaj is kevésbé népszerű, így már Maros sem volt annyira az. Amikor úgy érezte, nincs elég dolga, kieszelt magának önálló esteket. Járta az országot, és külföldi fellépéseket is vállalt, akár csak egy zongora kísérettel. Majd amikor direktorváltás volt az Operaházban, rögtön másnap lelépett. Vidéken játszott itt-ott-amott, vagy lófrált Budapesten. Leginkább a Nagymező utcában lehetett vele összefutni, ami általában meglehetősen időigényes volt, ugyanis utcán, kávéházban is szerepelt. Folyt belőle a szó, ecsetelte a sikereit, azt, hogy milyen fantasztikus emberekkel dolgozhatott együtt, ilyenkor némi illusztrációként akár még dalra s fakadt. Sok esetben volt az az érzésem, hogy nagyot mond, tódít, fényezi magát. Némiképp Háry Jánosra emlékeztetett, pedig Kodály művében csak Ebelasztin lovagot, egy fölöttébb rosszindulatú bárót alakított. Neki is voltak fullánkos megjegyzései kollégákra, tán megkeseredettségét, azt, hogy már kevésbé van fókuszban, próbálta ezzel kompenzálni. De alapvetően jó indulatú, szerethető ember volt. Azt hiszem, amikor különköltöztek a harmadik feleségével, szinte vége lett számára a világnak. De erős volt, kilábalt az agyvérzésből is, visszatornázta magát az életbe, újra jól tudott beszélni, féloldali lebénulás után ismét mozgott mindene. És megint egymásra találtak Máriával, a feleségével is. Úgy tűnt rendbe jöttek a dolgai, de aztán ismét érkeztek rossz hírek felőle, hogy például a hetvenötödik születésnapját kórházban kellett töltenie. És most végleg elment. Bennem leginkább még mindig kiugró tehetségű fiatalként, a hittel teli Sancho Panzaként él.
Írta: Bóta Gábor
