Ma 75 éves Lázár Kati. Amióta csak ismerem, egy őserő, energiabomba, akár nyers, de ugyanakkor roppant érzékeny, ömlik a szájából a szó, nagyhangú vagány és szorongóan skrupulusos. Szóval ellentétek feszülnek benne. Lehet, hogy nem jó ez egy embernek, de jó lehet a színésznek. Mindenféle érzelmet megél, így bőven tud bármihez magából meríteni. Azt szokta mondani, hogy ő komikus tragika. És ez bármilyen szokatlan, azt hiszem fölöttébb igaz. A nagy komika és a nagy tragika keveredik benne. Komédiázik, de közben megríkat. Nevettet, ám közben akár fájdalmat érzünk.
Hatalmas a lelke. Belefér csaknem minden ember, és valamennyi állat, fű, fa, virág. Természetimádata elementáris. Spiritualitása szépen fejlett. Lánya, a parádés színész, Jordán Adél remekül parodizálta is ezt az egykori szerelméről, Fenyő Ivánról szóló előadásban. Adél és Kati különben is egymás nagy kritikusai. A spiritualitásba való feledkezés tán a félelmek csitítására is szolgál. Olykor elhatalmasodó félelmeit zsidó létével magyarázza, onnan való átöröklött rettegéssel, hogy apai nagyszüleit elgázosították. Úgy gondolja, hogy ez akár hetedíziglen hathat, és igencsak parázott attól, hogy a lánya is örökli, de szerencsére rá inkább édesapja, Jordán Tamás felszabadultsága ragadt.
Néhány éve még két monodrámát is előadott. Az egyik az Erzsike című volt, a kiváló riporter, Lengyel Nagy Anna által „talált” történet, ami az azóta sajnos bezárt Mozsár Műhelyben elevenedett meg. Ebben vasakaratú, csaknem minden szempontból hátrányos helyzetű parasztasszonyt alakított, aki szívóssággal, hittel, energiával, rettenthetetlen akarattal, életre pumpálja a lányát, pedig a kórházban már lemondtak róla.
Sok nehéz sorsú embert játszott, az elesettek, kitaszítottak, szegények, az egyik fő „szakterülete.” A kisemberben is meglátja a formátumot. De persze igencsak tud nagy embert is játszani. Például Jászai Marit. A Kripli Mari, amit ő szerkesztett, Jászai Mari naplója alapján, és az Örkény Stúdióban talált hozzá megfelelő helyet, eddigi pályájának összegzése. Ebben aztán, ha csak részletek erejéig, lehetett például Élektra, Médeia, Stuart Mária, de lehetett profán, már-már tenyeres-talpas, nevettethetett, sőt röhögtethet, ahogy belefért. Bár ezúttal is egyedül állt a deszkákon, tényleg ezer arca volt. Jászai eljátszását ő eszelte ki magának, és Orlai Tibor producer a tőle szokásos szakértelmével, empátiájával segített, hogy megvalósíthassa a tervét. Sok azonosságot talált Jászai és maga között. Nem volt éppen krimije és levette a jó nehéz, vastag Jászai könyvet a polcról, hogy na jól van, akkor most már illene elolvasni. És amikor olvasta, arra gondolt, hogy hát ez nem igaz, szinte olyan mint ő, ugyanolyan nyomorult. Az előadás harmadik mondata az volt, hogy „Jaj de utálom, megvetem magam… Juj de gyűlölöm magam, köpjetek le”. Ez Jászai. Lázár túl volt már kezeléseken, különböző közösségeket látogatott, elsősorban azért, hogy az utódai ne vigyék tovább a szorongásait, és maga is, amennyire lehet, megszabaduljon a rémképeitől. A félelem örökletesen benne van, hiszen édesapja ágán a nagyszüleit elgázosították, amikor a szülei kiejtették azt a szót, hogy zsidó, nem véletlenül halkult el a hangjuk.
Mint mindig, Jászaiként is magától értetődően természetes volt, ahogy ez a civil életben is így van, soha nincs benne semmi csináltság. Utálja, ha valaki mórikálja magát, széllel szemben, kilométerek messzeségéből megérzi a hamisságot. Sok a hasonlóság közte és Jászai között. Egy nagy színésznő játszott nagy színésznőt, nehéz ember nehéz embert. Lázár nem könnyű természet. Az életben tud szétszórt lenni, dekoncentrált, és sok mindent a lelkére vesz. De színházban mindig összekapja magát, abszolút koncentrál. Egy irányba mozgósítja valaha fogyhatatlannak látszó energiáit, amikről letargikus pillanataiban azt gondolja, hogy igencsak fogyóban vannak.
A 25. Színházban indult a pályája, ahol sok tekintetben az alternatívok lendületével, hitével, világmegváltó szándékával lelkesedtek, éjjel-nappal próbáltak, égették magukat a művészet oltárán. A kaposvári színház fénykorában teljesedett ki a színészete, itt szerezte az alapokat ahhoz, hogy nagy színésszé váljon. Játszott a teátrum legjelentősebb sikerében, a Marat halálában, Simone-t, a forradalmár odaadó, érte aggódó, őt ápoló feleségét adta. Akkori társával, Jordán Tamással, – akivel változatlanul igen jó viszonyban vannak, – és Márton Andrással, megalapították a most újra nyitott Merlin Színházat, ahol nagy elánnal fiatalokat is tanítottak. Abban pedig nyilvánvalóan oroszlánrészük van, hogy a lányuk, Jordán Adél, is kiváló színész lett. Tamás váltig nagyon is fellép, abszolút jelen van. Katit az utóbbi időkben nemigen láthatjuk.
Hiányzik. Sokan vágyunk arra, hogy markáns egyéniségével, fajsúlyos jelenlétével újra megtöltse a színpadot.
Írta: Bóta Gábo
