Cserhalmi György 75 – „Jelen van, köztünk van, nem csak papíron a Nemzet Színésze”

Ma 75 éves Cserhalmi György, aki gyakran felkiáltójelként volt a színpadon, szinte lakmuszpapírként mutatta meg, hogy ez sincs rendben, az sincs, meg amaz sincs. Most rendezőként, interjúkban teszi ugyanezt, mert sajnos a betegség leparancsolta a deszkákról.

Örök nyughatatlan, és valószínűleg ez is hajtotta újra és újra előre, no meg a múlhatatlan kíváncsisága. Egyszer azt nyilatkozta nekem, „valószínűleg alkalmatlan vagyok arra, hogy kialakítsam a belső jó érzést.” Határozott hajlama van a magával való elégedetlenségre, sportot űz a maximalizmusból. Mindig újra gondolta önmagát. Amikor filmek garmadájában játszott, és le sem jött a színpadról, akkor is megkérdőjelezte azt, amit csinált. Példaképe volt a színészóriás Latinovits Zoltán, de előfordult, hogy arról beszélt, nemhogy ő hozzá, de még saját magához se ér fel, a tehetség hol megfelelő módon van benne, hol mintha elinalna. Amikor éppen Trigorint, az írót adta a Sirályban, aki arról morfondírozik, hogy az lesz a sírjára írva, hogy jó író volt, de mégsem egy Turgenyev, ezzel párhuzamot vonva, azt nyilatkozta, az ő sírjára majd azt véshetnék, jó színész volt, de nem volt egy Latinovits. Neki azonban Cserhalminak kell lennie, és ő abszolút az is. És nagy színész. Kevés ember esetében érzem, hogy annyira önazonos, mint ő. Gyakran ami a szívén, az a száján. Volt belőle baja elég. Például amikor Kecskeméten nem akart játszani az igazgató általa pocséknak tartott darabjában, közölték vele, hogy akkor fel is út, le is út. Éppen Latinovits nyújtott neki segédkezet, akinek a Vígszínházból volt fel is út, le is út, és Veszprémben országos hírre szert tevő előadásokat rendezett. Szólt neki, hogy ne üljön otthon, jöjjön csak bátran oda.

Oszlopos tagja, egyik alapítója volt a Katona József Színháznak, aki például látta Coriolanusként, fékezhetetlen őserőként, soha nem felejti, ahogy A mizantrópban világfájdalmas embergyűlölőként is igencsak emlékezetes. Úgy érezte, A mizantrópot méltatlanul, idő előtt vették le a műsorról, akkor amikor még a fal mellett is álltak a nézők. Azt is érezte, hogy a vezetőség már nem hallgatja meg őket, nem fogadja el annyira az ötleteiket, mint régen. Váltott, inkább szabadúszást vállalt, majd fenntartás nélkül szerződött a Székely Gábor vezette Új Színházba. Itt eljátszotta Don Juant. Ekkorra már hódító férfiakból tele volt a padlás. Ha szükség volt egy sármos nőfalóra, a rendezők jelentős része őt hívta. De Székellyel tisztázták, hogy ők nem engednek a sablonos megoldásnak. Nem a szokványos nőcsábászt jelenítik meg, hanem inkább egy szerencsétlen sorsú, másként gondolkodó értelmiségit, akire a kor öltögeti a nyelvét, mert nem tud mit kezdeni azzal a morállal, amit képvisel, és azzal, hogy nem ért egyet a rendszerrel. Amúgy nem tudom, akadt-e olyan rendszer, amivel Cserhalmi egyetértett. Dühösen, csalódottan távozott az Új Színházból azon nyomban, amikor Székelynek bűnös módon nem hosszabbították meg a mandátumát.

Bár alkata hősökre predesztinálta, fölöttébb férfias férfiakra, messze vivő hangúakra, nőket mágnesként vonzókra, tettre készekre, mindig meghálálta, ha a rendezőknek volt merszük egészen más feladatot ráosztani. Gothár Péter a Radnóti Színházban, az Erdő című Osztrovszkij komédiában ráosztotta Vigovot, aki egyáltalán nem hős, hanem éhenkórász, vidéki kis csepűrágó.

És azt mondta neki, hogy fel fogja mosni vele a színpadot. A válasz az volt, hogy „szóval te is dolgozni akarsz, rendben." És volt kemény munka, lett egészen kiváló előadás, meg előttünk állt egy színész, akiből áradt a humor, aki a sok diadalmas hím után egy szerethető, csóró kis senkit alakított. Elementáris volt, amit csinált, meg valami egészen más, mint amit megszoktunk tőle. Komédiázott például Goldoni vígjátékban, a Mirandolinában is, Novák Eszter rendezésében, a Centrál Színházban, és abban szintén remek volt. Groteszk öngúnnyal volt jelen, miközben abszolút hihetővé tette, hogy képes megtáncoltatni, megleckéztetni az ifjú fehérnépet, és azt csavar az ujja köré, akit csak akar. Már akkor azt mondta, hogy túl van a legszebb férfikoron, már akkor leöregezte magát.

Több mint 200 filmben szerepelt. Fölöttébb emlékezetes például András Ferenc mozijában, a Dögkeselyűben, amiben feldühödött taxisofőrt ad, aki miután a rendőrség nem látta el kellően a feladatát, maga indul el kiharcolni az igazát. Meglehetősen szép alakítást nyújt az Eszter hagyatéka című film úri, elegáns, nagyotmondó svihákjaként. És örömmel vette, hogy lánya, Cserhalmi Sára is szerepet osztott rá a Drága besúgott barátaim című filmjében.

Egy idő óta rendez is. Ha mutatott is még gyermekbetegségeket, de rögtön az első rendezése, Arthur Miller drámája, a Pillantás a hídról, már megrázó volt a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásában. Nem hibátlan, de megindítóan őszinte, felkavaró érzelmekkel teli alakítások születtek, átélhetővé tették a bevándorlók, a mindenkori kisebbség kiszolgáltatott sorsát. Az utóbbi időszakában a székesfehérvári Vörösmarty Színházban talált jó szakmai otthonra, ahol még Lear királyt is alakíthatta. Az itt általa színpadra állított Tizenkét dühös ember már kimondottan erőteljes, remek produkció volt. Hideglelősen mutatta be a gyűlölet, az előítéletesség pusztító természetrajzát. Most éppen újra rendezi a városháza dísztermében. 

Székesfehérváron a Mesterkurzus című David Pownall darabot ugyancsak színre vitte, ami a sztálini időkben történik, arról regél, hogyan nyomják el, korlátozzák, vagy éppen hogy akarják megvenni, gerincük megroppantására késztetni a művészeket. Nem aktualizált, csak megteremtett egy ma is létező, nyomasztó légkört, megjelenítette a fenyegetés és a fenyegetettség lidérces légkörét, és bármilyen direktség nélkül, bizony torokszorítóan sok párhuzam adódott a mával.

Elvesztette imádott feleségét, megküzdött a gyilkos kórral, kissé visszavonultan él kékkúti házában, de változatlanul lépést tart a mával. Jelen van, köztünk van, nem csak papíron a Nemzet Színésze, az egész ország méltán annak tekinti.

Írta: Bóta Gábor

Fotók: Vörösmarty Színház