A ma 75 éves Blaskó Pétert valaha elkönyvelték „jó tanuló” színésznek, aki a szerepeit megbízható színvonalon oldja meg, de túl nagy meglepetést nem okoz. De azóta nagy színésszé lett, és bizony igencsak okoz meglepetéseket.
A civil életben valóban kiegyensúlyozott polgárembernek tűnik. Igencsak kitartóan feleségével él, becsülettel felneveltek két gyereket, mondhatni a falvédő szöveggel, hogy „tiszta udvar, rendes ház.” Amúgy pedig roppant csendes, szerény, halk szavú. Igaz, hogy kezdő korában sokat kiabált, sőt harsogott a színpadon, hősök eljátszásához úgy gondolta, alaposan ki kell eresztenie messze zengő, öblös hangját. Gyakran kissé eltúlzottak, már-már szürreálisak voltak a gesztusai, némiképp ellentmondóan azzal, hogy alapvetően mégiscsak a realista színjátszás jeles képviselője. A pályája elején 14 évig volt a Csiszár Imre nevével fémjelzett Miskolci Nemzeti Színház egyik fénykorának vezető színésze, több méltán országos érdeklődésre is számot tartó produkció oszlopos tagja. Leglegendásabb szerepe ebből az időszakból Peer Gynt, aki a nyílt színen megöregszik ugyan, de nem szűnik a kíváncsisága. Blaskóé sem szűnik, váltig izgatja a hivatása. És igenis, újra és újra képes meglepetést okozni. Nekem az elsőt Miskolcon okozta A tribádok éjszakájában, a stúdió kis színpadán, Enquist „élveboncolós” darabjának Strindberg szerepében. Parádésan adta a hektikus viselkedésű, hisztérikus, sok tekintetben feminin, rapszodikus magánéletű író alakját, megteremtett egy a saját személyiségétől fényévnyire lévő alakot. Előbányászta magából mindazt, ami valahol roppant mélyen elrejtve benne van, de játék közben gyors iramú lávafolyamként tört belőle elő. A parányi légtérben mindez csaknem pusztítóan, de mégis felemelően hatott. Ekkor már felsejlett benne a nagy színész.
A következő meglepetés A revizor polgármestere volt, már a Katona József Színházban, ahol ez volt az első szerepe. Még magán hordta a miskolci korszakának jegyeit, a némiképp vaskos, túlartikuláló, túlgesztikuláló játékmódot, de ez fölöttébb illett ehhez a velejéig romlott, totálisan képmutató, gátlástalanul korrupt figurához. A produkcióval bejárták a fél világot, ám ilyen léptékű szerepet aztán már mégsem kapott a Katonában. Egy idő után úgy érezte, hogy lépnie kell. Nem sokkal azt követően, hogy eljött a Katonából, hívta Székely Gábor az Új Színházba, alá is írta a szerződést, amit amikor meglátta az első négy produkció szereposztását, rögvest fel is bontott. Többször át kellett élnie, hogy hol igen magas polcra teszik, hol meglehetősen alacsonyra. A Nemzeti Színházban Alföldi Róbert sem halmozta el feladatokkal, gyakran érezhette úgy, hogy a kispadon ül. Azon pedig rengetegen kiakadtak, hogy Gyurcsány Ferenctől nem volt hajlandó átvenni a Kossuth-díjat. Kapott hideget-meleget emiatt, de ő úgy érezte így cselekszik helyesen. Persze gondolni lehetett, hogy később majd megkapja, és ez így is történt. De ez nem azt jelenti, hogy „lecsatlakozott.” Amikor Alföldit a parlamentben olyanok támadták Az ember tragédiája Római színe miatt, akik nem is látták az előadást, hogy az maga a fertő, akkor mellette állt ki, mert ezt vélte helyesnek. Ekkor a „másik oldaltól” kiabáltak rá kígyót-békát. De ő tudta, hogy nem volt meztelenkedés, fürdőruha volt a színészeken, vagy esetleg testszínű kezeslábas, amúgy pedig Madách ebbe a színbe orgiát írt, amit valamilyen módon csak meg kell jeleníteni a deszkákon.
Nem megalkuvó, csökönyös ember, mint Willy Loman, Az ügynök halála címszereplője, hosszútávon nem bír megalázkodni, ezért inkább önként száguld kocsijával a halálba. A Nemzetiben Blaskó igazi, felejthetetlen alakítást nyújtott, eljátszott egy kisembert, akinek a sorsa a nagy tragikus hősökéhez foghatóan teljesedik be, és sok tekintetben azokhoz is mérhető.
A Bethlen Téri Színpadon nem rég újra Peer Gynt bőrébe bújhatott. Többen nem értették, hogy már a Lear király megformálása után is miért teszi ezt, hiszen Ibsen hőse fiatalemberként lódul neki, hogy megismerje a világot és vele együtt önmagát. De a Képzelgések Peer Gynt nyomán című produkcióban ugyanolyan elementárisan ömlött belőle a szó, és szintúgy elevenen csillogtak a szemei, mint egykor Miskolcon. Ezúttal egy bölcs, idős ember tekintett vissza életútjára, és megidézte az évtizedekkel ezelőtti nagy alakítását. A lánya, Blaskó Borbála rendezte. És ott ült a színpad szélén az autista, képzőművész fia, Blaskó Bence, aki éppen nem rajzolt, nem festett, hanem gitározva énekelte például Zorán közismerten bensőséges számát, „Apám hitte az otthon melegét/Apám hitte az ünnep örömét.” Az egész produkcióban szeretet volt, miközben arról regélt, hogy küzdenünk kell mindhalálig, meg kell birkóznunk emberekkel, önmagunkkal, elemekkel, hajkurásznunk kell belső erőktől hajtva a vágyainkat, és lehet, hogy mindhiába. Készenlétben kell lennünk, alig-alig lehet nyugalmunk, és a boldogság röpke időszakai is meglehetősen hamar tovaillanhatnak. Némiképp olyan volt ez, mint Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában, amikor számot kell adni a valamikori elhatározások, vágyak megvalósulásáról. Ez az előadás is bizonyítja, hogy Blaskónak nincs miért szégyenkeznie négy évtizeddel ezelőtti énje előtt.
A Nemzetiben, a Macskajátékban, Csermlényi Viktorként, a kiérdemesült operaénekesként is azt bizonyítja, hogy mennyi szenvedély, energia van benne, és ahogy Örkény zseniálisan megírta, még idős korban is lehetséges szerelem. Erről regél legutóbbi szerepe, Berlioz is, Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című poétikusan szép darabjában, amiben a zeneszerző összetalálkozik valamikori elsöprő szerelmével, akivel régestelen régen nem látták egymást, és ismét lángra lobbannak.
Blaskó változatlanul széles érzelmi amplitúdóval, hatalmas intenzitással képes játszani. Persze, hogy nyomot hagyott rajta az idő, de a lelkében változatlanul ott van az az ifjú, aki Peer Gyntként Miskolcon a kíváncsiságától nyughatatlanul hajtva, fogyhatatlan energiákkal, számtalanszor keresztül-kasul nyargalászta a színpadot.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház
