Négy éves kora óta rendszeresen olvas, Dantén nevelkedett. Bölcsészkaron végzett, magyar és olasz szakon. Bereményi Géza kultikus alakja a magyar irodalomnak, a Nemzet Művésze, Kossuth-, József Attila és Balázs Béla- díjas magyar író, dalszövegíró, forgatókönyvíró, filmrendező, a Cseh Tamás dalok szövegének szerzője, számos színházi darab, film, regény, vers és novella kötődik a nevéhez.
– A Megáll az idő, ikonikus, nemcsak történelmileg korrekt film. Az 56’-os forradalom utáni kiábrándultságból, közönyből, és reményvesztettségből született több, mint negyven évvel ezelőtti korrajz. A film egyik főszereplője Pier, alias Sőth Sándor, – aki a hormonoktól és a lázadó eszméktől tomboló kamaszokat testesítette meg, – ma Oscar-díjas filmproducer, rendező. A film forgatása idején 17 éves volt, barátságuk azóta is tart. Mit látott akkor Sanyiban?
– Én is voltam olyan, mint ő, akkor. Önmagam mására ismertem rá őbenne.
– Érezte, hogy ennek a filmnek ekkora jelentősége lesz?
– Egyáltalán nem. A film ötletét Görögországból hoztam, ahol láttam egy görög filmet, tinédzserekről. Rájöttem, hogy a hatvanas, hetvenes évekbeli görög tinik ugyanolyanok voltak, mint a mi kamaszaink, Magyarországon. Mikor visszaérkeztem, egyből elkezdem írni a forgatókönyvet. A lázadás és a szerelem eufóriája hajtja előre a sztorit. Csupa olyan dolgot írtam meg benne, amely körülöttem történt, a barátaimmal, vagy velem. Készült akkoriban tinédzserfilm, de azok szerelmes, nyálas, könnyed filmecskék voltak. Ilyen, mint a miénk, nem készült. Olyan filmet akartam írni, amely nagyon keményen megmutatja az 56’ utáni időkben élő fiatalembereket.
– Cseh Tamással való termékeny munkakapcsolata csodálatos dalokat, szövegeket szült. Fontos egy adott ember személyisége ahhoz, hogy kihozza Önből a szerzőt?
– Ezek angyali pillanatok voltak. Akkor ismertem meg Cseh Tamást, mikor megjelent az első novelláskötetem. Ez némi izgalmat keltett a korabeli irodalmi életben, hisz kevés pályakezdő fiatal író volt akkoriban.
– Első novelláskötete elindított valamit?
– El. Egyszer csak elhatároztam, hogy nem írok többet, nem akarok részt venni az irodalmi életben, nem szeretnék író lenni és azt sem akartam, hogy több könyvem megjelenjen.
– Tessék? Hogy juthat el idáig egy író, akinek az a célja, hogy megjelenjenek a művei?
– Úgy, hogy különféle ajánlatokat kaptam, de kivétel nélkül mindegyiknél azt éreztem, hogy ki akarnak sajátítani, vagy át akarnak alakítani a maguk ízlése szerint. Nem tűrtem, hogy bárki beleszóljon a dolgomba. Míg meg nem jelent ez a novelláskötet, nem volt ilyen probléma. Megírtam, amit akartam, odaadtam a kéziratot és kiadták. De azután például az egyik könyvkiadó igazgatója fiának akart fogadni, a szerkesztő azt mondta, hozzak még írókat. Hamar rájöttem, hogy nem akarok az ilyen irodalmi hivatalosságban író lenni. Rá néhány napra, – visszatérve Cseh Tamáshoz, – egy éjszakai társasággal a Dohány utcai Diófa Étterem felé tartottunk a Kossuth Lajos utcán, mikor átkiabált a túloldalról valaki, miután kipattant egy taxiból, hogy: Hova mentek? Míg átért, Szentjóby Tamástól (amatőr költő, autodidakta képzőművész) megkérdeztem, hogy ki ez? Úgy hívják, Cseh Tamás. És egyébként? Egyébként rajztanár, gitározgat és angol szövegeket énekelget hozzá. És még? Nyaranta indiánt játszik, ja, és egyébként egy őrült. Ez a szó abban az időben dicséretnek számított. Mikor a Diófában leültünk, beszélgetni kezdtem Cseh Tamással. Ugye angol szövegeket énekelsz a saját szerzeményeidhez? – kérdeztem. Mondta, hogy igen. „Szívesen írnék a dalaidhoz magyar szövegeket.” Láttam bizalmatlanul néz rám, mert azt gondolja, hogy „belügyis” vagyok, akit ráállítottak. Hogy igazoljam magam, elővettem a mellényzsebemből A svéd király című novelláskötetemet, hátoldalán a fényképemmel. Odatoltam neki, hogy olvassa el, de visszatolta, mondván ő nem olvas. Kérdeztem, hogy miért nem? Mert idegileg felzaklat. – válaszolta. Gondoltam magamban, tényleg őrült ez a pali, a szó legnemesebb értelmében, persze. Eltettem a könyvet és mondtam neki, hogy holnap felmegyek hozzá, Hol is laksz?- kérdeztem. Megadta a címét. Budán, az Iskola utcában lakott, ahol délután 5-kor meg is jelentem. Megfeledkezett az egészről, de azért leültünk, majd megkértem, játsszon nekem egy dallamot, mert írok rá egy szöveget. Amit írtam, azt azonnal elénekelte és mindez az élőbeszéd sebességével történt. Látszott rajta, hogy végre igazoltam magam. Azóta mindig így csináltuk, lejátszott egy dallamot, én megírtam rá a szöveget. Lementünk egy környékbeli kocsmába, ittunk valamit, megint felmentünk a lakásba, lejátszott egy dallamot, megírtam rá a szöveget, elénekelte. Tetszett neki. Ez volt a gyakorlat a későbbiekben is. Annyiban sajátította ki a szövegeimet, hogy elénekelte…
– És ő hogy igazolta magát Ön előtt?
– Ennek is van egy sztorija. Megkérdeztem, honnan van ilyen klassz lakása. Kiderült, hogy ugyan az ő nevén van, de csak azért, mert egy olyan tanár társáé, akinek már van egy lakása és abban az időben egy embernek nem lehetett a nevén két lakás. Ekkor számomra is egyértelművé vált, hogy egy olyan emberben, akire csak úgy ráíratnak egy lakást, biztos meg lehet bízni. Közöltem is vele, hogy ideköltöznék. Akkor hirtelen megint bizalmatlan lett, de mintha észre sem vettem volna, közöltem vele, hogy holnap hozom a cuccaimat és akkor naponta írhatunk új dalokat. Kihúzott egy matracot a szoba sarkába, majd két évig ott laktam.
– Nagyon nem tudta elviselni, hogy az akkori magyar irodalom bekebelezze, de találkozott egy „őrülttel” és igen sokat tett azért, hogy kialakulhasson a közös munka!
– Persze, mert szabad voltam. Rögtön az elején megállapodtunk abban, hogy rám van bízva a szöveg, az előadásmód pedig az ő asztala, amely tökéletes volt. Tehát angyal szállt át a szobán. Volt egy alapszabály, amit én vetettem fel, hisz én voltam az erélyesebb, hogy ez az együttműködés addig marad fenn, amíg az egyikünk nem mondja, hogy elég. Az egyezséghez tartozott, hogy a másik nem kérdezi meg, miért. Mondta, rendben. Ehhez tartottuk magunkat. Már legalább 110 dalunk volt, mikor felálltam és azt mondtam, abbahagyom. Nem szólt egy szót sem, csak nézett maga elé. Elköltöztem.
– De miért?
– Becsöngetett Gyurkó László és felkérte Cseh Tamást egy műsorra a 25. színházba. Tamás annyit mondott, hogy ehhez Bereményi engedélye is kell. Lehajtott fejjel várta a válaszomat. Nemet mondtam, mert abban is megállapodtunk, hogy ezek a dalok a mieink. Gyurkó elment. Néhány nap múlva kimentünk Párizsba. 30 nap múlva indultunk haza, mikor Tamás közölte, hogy kinn marad. Oké, én viszont megyek haza.- mondtam. Tamás ledöbbent. „Nem is kérdezed, hogy miért maradok? „Megállapodtunk, hogy nem kérdezgetjük egymást.” – válaszoltam. Oké, – mondta Tamás, de visszamegyek, ha elénekelhetem a dalainkat a 25. Színházban. Leültem vele szemben: „Tamás, neked rosszak az idegeid. Ott fogsz állni a közönség előtt. Kibírod ezt?” Azt mondta, kibírja. Így együtt utaztunk vissza Magyarországra, bementünk Gyurkóhoz és aláírtunk egy szerződést. Így kezdett énekelni közönség előtt Cseh Tamás.
– De miért gondolta, hogy nem fogja bírni?
– Éreztem is, meg nem is akartam, hogy közönség előtt énekeljem, mert láttam, hogy ettől baja lesz a Tamásnak. Elég problémája volt az emberekkel is…
– Nem szerette volna, hogy egy kiadó befolyásolja szellemi szabadságát, még fiául is fogadta volna egy igazgató? Itt van Sőth Sándor, akit a Megáll az idő óta fiaként szeret. Ez mennyivel másabb?
– Sanyi színészi feladatot vállalt és én sosem akartam őt kisajátítani. A kapcsolatunk azóta is tart, külföldön él, de amikor Magyarországra jön, mindig találkozunk.
– Mindenki azt mondja, hogy Önnel jó együtt dolgozni…
– Már én is hallottam! Valószínű azért, mert tudom, hogy mi az én feladatom és tiszteletben tartom másokét. Ha valaki beválik, akkor örülök, de ha nem, azt hamar észreveszem. Egyszerű dolgom van, hisz általában rendező vagyok, és csak szólok. Valaki mindig elintézi. Elég durván hangzik, de így van! A munkaképességre jó szemem van.
– Más a tehetség, és más az, ha egy színész jól el tud végezni egy adott feladatot?
– Ez a kettő érintkezik, szinte ugyanaz, de leszögezném, hogy más a színészi tehetség és más a berendezői, vagy díszlettervezői tehetség. Mindig vannak tehetséges fiatalok, de ha olyan drága dologról van szó, mint a filmkészítés, oda kipróbált embereket választunk.
– Mikor írt utoljára dalszöveget?
– Nemrég. Van egy Járai Márk nevű énekes… A Halott Pénz énekese és gitárosa, a jelenkor zenéjének meghatározó figurája. És az enyém is.
– Járai Márkra is ugyanúgy hatott Cseh Tamás előadásmódja, mint Önre. Viszont Márk szerint is annyira erősek az Ön szövegei, hogy ugyanazt váltják ki belőle, mint Cseh Tamásból.
– Nagyon jó az együttműködésünk, már van 15-20 közös dalunk, ami már megért egy hanghordozóra.
– Mi az a téma, ami most leginkább foglalkoztatja, mint dalszövegírót?
– Azt nem tudom, mert ebben a műfajban médium vagyok. Meghallok egy dallamot, akkor azonnal felmerül bennem egy téma, majd megmozdul bennem egy érzés, amit kényszeresen megfogalmazok. Ez mindig is így volt. Vannak dalszövegek, amelyek megfogalmaznak egy érzést, sőt túl is szárnyalják a dallamot.
– Mint a Sose halunk meg című film híres betétdala…, A Nagy utazás című dal, amelynek szintén Ön írta a szövegét?
– Dés László dallamára írtam és a vonatutazás, elutazás érzését váltotta ki belőlem. Ez egy régi daltéma, dallamos érzés. Nagyrészt magamnak írom ezeket a szövegeket, azért, hogy ha eszembe jutnak, legyen mit dúdolgatnom. Amúgy nagy dúdolós vagyok, bár rossz a hallásom, és énekelni sem tudok.
– A Bereményi kalapjában fikciós jelenetek keverednek össze régi híradófelvételekkel és például a Megáll az idő jeleneteivel. Ezeknek az egymásra vetítését, zseniálisan megoldották ebben a dokumentumfilmben, hisz ez a játékos gondolat egész munkásságát is végigkísérte…
– Az elővetítés már megvolt, szeptember végén lesz a premier. Megvagyok elégedve a rendezőmmel és a produceremmel is. Én csak színész voltam benne. A hosszú interjút sok zene és filmrészlet kíséri, megszólalnak benne barátok, pályatársak, köztük Bagó Bertalan, Cserhalmi György, Cserna-Szabó András, Gödrös Frigyes, Jánossy Lajos, Járai Márk, Ónodi Eszter, Sőth Sándor és Can Togay. A Bereményi kalapja producere Herner Dániel, a dokumentumfilmet Lovasi Zoltán fényképezte, vágója Bartos Bence, a zeneszerzői Cseh Tamás, Darvas Ferenc és Járai Márk voltak.
– Honnan ez a kalap-szimbólum?
– Engem a nagyapám nevelt fel a Teleki téren, ahol kereskedett, ő is kalapos ember volt. De minden felnőtt fején,- aki fontos volt számomra gyerekkoromban, – volt kalap…
Írta: Tarnócai Éva
