Az előadóművész A szőnyeg: Sivatagi zarándoklat a belső béke megtalálásáért című előadásában egyszerre feszeget feminista és lételméleti kérdéseket.
– Mit lehet tudni az Élőkép Színház legújabb interaktív kiállításáról, aminek te vagy a szervezője?
– Az interaktív kiállítás és a részvételi színház műfajhatárán elhelyezhető, egyidejűleg négy látogató számára készült előadása keleti ihletésű, vizuális és taktilis élményt nyújt halottak napja alkalmából a Bethlen Téri Színházban.
– Hogyan jellemeznéd a performanszot?
– A szőnyeg zarándoklatra hív a sivatag belsejébe, a fekete asszonyok különleges rózsakertjének közepébe, egy lélek menyegzőjére az örökkévalósággal. Az előadás vizuális és gondolati látomásokon keresztül – képek, szövegek és érinthető díszletelemek segítségével – finoman és meditatívan vezet el egy keleti szőnyeg motívumaitól a résztvevő lelkének legmélyéig. A stációkat végigjárva személyes élményt kaphatunk egy, a keleti misztika által inspirált, művészi nyelven átszűrt és egybeszőtt beavatási útról, és az út során a kicsit közelebb kerülhetünk az elfogadás, elengedés, lelki megnyugvás állapotához.
– Úgy tudom, szorosan összefügg az előadás a Bethlen Galériában található Sivatagtemplom című fotókiállításoddal.
– Valóban! Olyan, mintha egy képeskönyv lapjairól megelevenedve vezetnék be a nézőt, vagyis a zarándokot az előadás világába. A Sivatagtemplom képein egy képzeletbeli női szerzetesrend tagjait, fekete ruhás asszonyokat láthatunk a hétköznapi élet körülményeitől mentes környezetben: elhagyott romok között, vagy a sivatagban. Már e képek előtörténete is évekre nyúlik vissza, hiszen arctalan alakok – morfománok – szerepeltek korábbi képeimen és előadásaimban is, ezért a fekete asszonyok ortodox muzulmán viselete egyfajta – a művészi nyelvezetemhez közel álló – jelmezként is működik.
– Honnan jön a sivatag szeretete?
– A sivatag és a keleti kultúra iránti vonzalmam szerves részét képezi Antoine de Saint-Exupéry Citadellája. „A szőnyeg” megszületése előtt létezett már „Az emlékezés rózsakertje” című interaktív installációm, ahol a fehéren világító varázslatos lámpások érintésre bepirosodnak és egy-egy bölcsességet idéznek Exupéry művéből. Filozófiailag és lelkileg is olyan mélyek, szakrálisak ezek az üzenetek, hogy a profán világból érkezve nehéz befogadni őket. Ezért szerettem volna egyfajta felvezető jelenetsort a rózsakertbe történő érkezéshez, ez az igény is hívta életre A szőnyeget.
– Mit lehet tudni az előadás keretét adó meséről?
– A Sivatagtemplom fotói és a rózsakert között az előadásban egy olyan mese képez hidat, amit az alkotótársam személyesen nekem írt, és amit annak idején a Sivatagtemplom képei és az ő kelet iránti vonzalma ihletett. A mese alapját egy geometriai motívum képezi, melyet egy nemezszőnyegbe gyúrtunk bele, s melyre a zarándok az előadás során – egy templom padlózatán – letelepedhet.
– Külön érdekesség, hogy évezredes rítusokat használsz a 45 perces előadás alatt.
– Az előadás művészi vízióját finoman átszövik a szúfi rítusok. „Az emlékezés rózsakertje” cím például eredetileg egy szúfi szöveggyűjtemény arról, hogyan emlékezzünk Istenre és idézzük fel magunkban. A zarándoklatunk végső céljaként elérkezünk a rózsakert közepébe, ahol egy lélek feloldódik az örökkévalóságban. Ez a szúfik elképzelése a halálról, ez inspirálja többek között a mevlevi kerengő dervisek rítusát is. Emiatt szoktuk ezt az előadást halottak napja környékén tartani. Számomra az előadás és a kiállítás legfontosabb mondandója, hogy ha befelé indulunk, ugyanannyira a végtelent tapasztalhatjuk meg, mint ha kifelé indulunk, dacára annak, hogy burokban vagyunk. Így is elérhetjük a belső béke állapotát.
