Pap Vera maga volt a virgonc, kirobbanó, energiával teli életkedv, ameddig meg nem betegedett. Őt, akinek lételeme volt a mozgás, sőt akrobatikus képességei is voltak, rossz volt gyógyszerektől felpuffadva, némiképp lelassulva látni. De a szemei ekkor is nagyon elevenek voltak.
Alulról, peremkerületből, Kőbányáról érkezve, csöppen rögtön a főiskola után a Vígszínházba, a szakma élvonalába. Eredetileg bohóc szeretett volna lenni. Belehabarodott a cirkusz varázsos világába. Az édesanyja korai halála miatt őt egyedül nevelő édesapja féltette ettől, nem engedte, hogy artistaképzőbe iratkozzon. Nagyon vágyott pedig rá.
Pedagógiát megcsúfoló mondat
Nem volt olyan „kiköpött” alkat, akiről a legtöbben azt hiszik, hogy na, az ilyen való színésznek. Alacsonyabb volt ennél, nem volt naiva, babaarcú szépség se külsőre, se mentalitásban. Csábosan kivillantott hosszú combokkal sem rendelkezett, és nem flangált flancos ruhákban, hiszen nem tehette. Amúgy meglehetősen kövér középiskolai osztályfőnöke egyenesen azt közölte vele, „ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnőnek.” Pedagógiát megcsúfoló, rút mondat. Amikor Horvai István és Kapás Dezső minden teketóriázás nélkül fölvették a főiskolára, mert nekik volt szemük arra, amire kellett, Vera bement a Dorottya utcai MALÉV irodába, kért Hawaiiról prospektust, és feladta a farkasvakságban szenvedő tanerőnek. Hatalmas elégtétel lehetett. A tanárnő nem tartotta be ígéretét, de Az üvegcipő százötvenedik előadása után egy szál virággal beállított hozzá, és bocsánatot kért. Ekkorra már Pap befutott színész, hiszen nyilvánvalóan kiugró tehetség.
Úgy kerül a pályára, hogy Molnár Ferenc kesernyésen érzelmes vígjátékában, harmadéves főiskolásként, főszerepet kap a Vígszínházban, ami aztán haláláig a szakmai otthona. Hihető róla, hogy felvágott nyelvű, mégis félszeg cselédlányként totálisan belehabarodik a mogorva Sipos úrba, akit szolgál, és „megszelídíti”, fülig szerelmessé teszi. Azt hiszem, azért lett telitalálat számára ez a szerep, mert soha nem volt tipikus naiva. Okosabb, fineszesebb volt ennél, gyakran groteszkbe, sőt abszurdba fordította azokat a szituációkat is, amiket realistán írtak meg. Az érzelmességet pedig, például Molnár szövege esetében, sikerült lenyesegetnie. Máskor sem vált negédessé. Karcos, fanyar humorú viszont gyakran volt. Úgy volt hatásos, hogy véletlenül sem vált hatásvadásszá.
A Vígszínház folyamatosan számított rá
Szintén harsogóan fiatalon megkapja Gábor Pál méltán nagy sikerű filmjének, az Angi Verának a címszerepét. Az ötvenes évek segédápolónőből számítással is feltörekvő nőalakját formálta remekbe, aki egyszerre bűnös és áldozat, megvezetett és másokat megvezető ember. Valahogyan végre érvényesülni, boldogulni akar, és ezt közel sem csak etikus módon próbálja elérni. Megkapja érte a Chicagói Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díjat.
Azt gondolhatnánk, hogy ezután nincs megállás, egyik filmfőszerep jön a másik után, de nem így történt. Az se állítható, hogy eltűnik a vászonról, hiszen remekel például még a Csapd le csacsiban, a Roncsfilmben, nem véletlen, hogy az előbbit a halála napján is megismétlik. A Vígszínház pedig folyamatosan számított rá, annak ellenére, hogy tán nem volt tipikus vígszínházi színész. Olykor nem csak nekem fordult meg a fejemben, hogy tán jobban illett volna a művészszínház profilú Katonába, de ő mégis szinte eggyé vált a Víggel. A Pesti Színházban Kárpáti Péter Az út végén a folyó című darabjában, ami egy cigány család fájdalmasan viharos, kiélezett helyzetekkel teli életéről regél, amit Szikora János szinte naturális hűséggel rendezett meg, döbbenetesen megrendítő volt.
Jellemző történet, hogy miután Kern András megnézte, bement hozzá az öltözőbe, és azt mondta, hogy neki a Katonában lenne a helye. Ahogy ezt Pap nekem egy interjúban elmesélte, erre azt válaszolta, „Köszi szépen, a Vígben én már nem is vagyok jó semmire?” Mire persze Kern, aki ezzel egyáltalán nem akarta megbántani, kifejtette, hogy közel sem így gondolta, csak arra akart rátapintani, hogy amire képes, az művészszínház jellegű. Tény, tudta ezt is. De tudta a Víghez nagyon is kapcsolódó Molnár Ferencet is játszani, a Liliomban például kiváló Marika volt. A West Side Side Storyban nyughatatlan serdülőlányként görkorcsolyázott keresztül-kasul a deszkákon. A vágy villamosának feszültségekkel teli Stellájaként is emlékezetes, ahogy Kornis Mihály Kozma című darabjának felfokozott szexualitású Hédijeként szintén. Eszenyi Enikő első rendezésében, a Leonce és Lénában, a Budapesti Kamaraszínházban, ő volt a költői álmokat szövögető női címszereplő. Képes volt tenyeres-talpasan harsány, de líraian finom, halk is lenni, akár ugyanazon szerepen belül.
Élvezettel csúfította el magát
Gothár Péter a Katonába is vendégszerepelni hívta a Szentvánéji álom Titániájaként. Később ő rendezi a Pesti Színházban a román elő-abszurd Caragiale Farsang című „totális őrületét”, amiben Pap a lepukkant, iszákos Micaként szaltóval érkezik a színpadra, és szerepe szerint lerészegedve, akrobatikus ügyességgel, behajtott térd nélkül, szálfaegyenesen képes elvágódni a deszkákon, úgy, hogy jókorát nyekken. Élvezettel csúfította el magát, mutatkozott iszonytatóan lepusztultnak, ha erre volt szükség. Imádta, ha egyszerre lehet tragikus és komikus, bohócosan harsány. Így volt ez az Augusztus Oklahomában Violet Westonjaként, a Vígben is. Úgy játszott hideglelősen, lúdbőröztetően, súlyosan rákbeteg, gyógyszerfüggő, depressziós családanyát, úgy ment le a pokol legmélyére, hogy közben megmutatta a szituációk fonákját, ezért nevetni is lehetett rajta.
Csodás, nyílt tekintetű, civilben és a deszkákon egyaránt lefegyverzően őszinte, jó humorú, de, ha a szerep megkívánta, igencsak pokolra is menni tudó színésznő volt. Kitartóan küzdött a gyilkos kórral. Váltig bízott a gyógyulásban. Őt, akinek lételeme volt a mozgás, és izmosan volt vékony, rossz volt gyógyszerektől felpuffadva, némiképp lelassulva látni. De a szemei ekkor is nagyon elevenek voltak, a szavaiban pedig ott volt a bizakodás, hogy annyi mindenért megküzdött ő, hogy ez is megy majd.
És amikor már elbizonytalanodott, hogy tán soha nem léphet színpadra, Eszenyi Enikő direktorként visszacsalogatta egyik legjobb szerepébe, a Mikvébe, amiben a címbeli zsidó rituális fürdőnek ő volt az energikus, sokakban a lelket tartó vezetője. Megállapodtak, hogy nem kell annyiszor játszania havonta, mint régen, de próbálja meg. És ment. Ő, akibe időnként csak hálni járt a lélek, de nemigen beszélt nyilvánosan a betegségéről, játszotta azt, hogy akár kemény szóval, szigorral, másokat támogat. Egyben tartja az intézményt, ami vallásos funkciója mellett, lényegében női klubként is működik, és ő az egésznek a mozgatórugója. Elképesztő, bámulatra méltó akaraterő volt benne.
Sajnos a gyilkos kór nem kegyelmezett neki. Küzdött ellene, amíg tehette, utolsó szalmaszálként, ausztriai kórházban is próbált gyógyulni, de sajnos onnan lényegében már csak meghalni jött haza. Fölöttébb szerethető ember, nagy színésznő volt.
