Autodidakta módon kezdett el festeni Rigó Márta, akinek addig csupán annyi köze volt a művészetekhez, hogy szerette minden válfaját. Munkái néhány év alatt egyre szélesebb körben lettek ismertek, már gyűjtője is van, és több kiállítás után nagyszabású tárlatra készül.
– A közösségi hálón láttam meg a festményeidet, és nagy hatást gyakoroltak rám. Szerettem volna megismerni az alkotójukat. Fontos számodra, hogy benne légy a köztudatban?
– Mit tagadjam, fontos, persze! Egy ismerősöm okosan kitalálta a nevet is hozzá, így a MartArt oldalamnak, amelyen a legtöbb festményem látható, már több ezer követője van, méghozzá nagy örömömre a világ számos pontjáról.
– Amatőr festő vagy, kedvtelésből kezdtél alkotni néhány évvel ezelőtt. Milyen út vezetett a teljes ismeretlenségtől napjainkig?
– Titkárnőként dolgoztam sok-sok éven át, közben feleség voltam és édesanya, mint olyan sokan mások. Öt éve édesanyámnál rákot diagnosztizáltak, és mivel nem akartam egy kórházban magára hagyni, magamra vállaltam, hozzám költözött. Otthagytam az állásomat, és attól fogva főállású beteggondozóvá léptem elő, de egy idő után besokalltam. Pszichiáternél kötöttem ki, akitől hazaérve azt mondtam az én végtelenül intelligens bölcsész édesanyámnak, hogy vagy a munkaterápia, vagy a művészet, ami megmenthet engem. Munkának ott volt anyám ápolása, mellette kezdtem festeni, méghozzá éjjel-nappal! Az ő szobájában dolgoztam, és mert élete utolsó percéig eszénél volt, végigkövette minden festményem születését. Nagyon szerette a képeimet, örült annak, hogy a lelki terheimet a festészettel könnyíteni tudtam. Már nincs velem, sajnos, de én a mai napig neki festek. Viccesen szólva még a mozdony füstjét is vászonra teszem, vagyis mindent megörökítek, ami megérinti a lelkemet, beindítja a fantáziámat, csak festek és festek. Anyukám halála óta magányosan alkotok a pesti belvárosi lakásomban, a lányom az unokámmal szintén a fővárosban él, férjem és fiam Debrecenben maradtak, nálunk bevált a távkapcsolat.
– Korábban tényleg nem fogtál ceruzát vagy ecsetet a kezedbe?
– Tényleg nem. Csak annyi közöm volt a művészetekhez, hogy mindegyik ágát szerettem nézőként. Közöm mindig volt hozzá valamilyen formában, mert például dolgoztam egy ideig virágkötőként, gyerekként hegedülni tanultam, és ezekből mindig igyekeztem kihozni mindazt, amit csak tudtam. Végül nem vittem tovább ezeket a vonalakat, de a művészettől nem távolodtam el, ennek is köszönhetően találtam rá végül a festészetre.
– Ki volt az a hozzáértő, akinek meg merted mutatni az első munkáidat?
– Életem első kiállítására, a debreceni Rocksuliban tartott tárlatomra eljött Tamus István grafikusművész, akit egykor édesanyám tanított az általános iskolában magyar irodalomra, történelemre. Később ő vette a szárnyai alá, rajztanulmányaiban is segítette a kislányomat. Ő volt az, aki azt mondta, ne hagyjam abba, fessek tovább, az, hogy nincs végzettségem, ne korlátozzon semmiben. Ösztönösen festek.
– És tényleg így van?
– Tényleg. Amikor festek, teljesen kikapcsolom a külvilágot. Ha nagyon belemerülök a munkába, sokszor azt sem tudom, milyen nap van, hányadikát írunk. Állítólag megesett, hogy a férjem behozott nekem egy kávét, meg is ittam, de később nem emlékeztem arra sem, hogy bent járt volna a szobában. Csak a kép az, amit ilyenkor látok. Furán hangozhat, de csakugyan így van ez nálam.
– Nehogy félreértsd, de fura, hogy a lányod gyerekkorától predesztinálva volt a művészpályára, kezdettől fogva rajzolt, elsőre felvették a Magyar Képzőművészeti Egyetemre is, már végzett grafikusművész. Te meg végignézted a fejlődését, mégis csak évtizedekkel később, édesanyád halálos ágya mellett jött elő belőled a festő éned. Ez hogyan lehetséges?
– Én is nagyon sokat gondolkoztam ezen. Valószínűleg vannak eleve elrendeltetett dolgok. Amikor elemibe jártam, megkérdezték, ki akar zenét tanulni. Jelentkeztem, a hegedű rabul is ejtett pár évre. Aztán egyik napról a másikra kiszerettem belőle, fiatal felnőttként pedig szinte azonnal családanya lett belőlem, más dolgok lettek fontosak. A rendszerváltással együtt bejött a bizonytalanság is a munka frontján, váltanom kellett, akkor rátaláltam a virágkötészetre és a lakberendezésre, ezek is művészetek valahol. Ezekből éltem majdnem húsz éven át, nagyon szerettem is csinálni. Amikor édesanyám nagybeteg lett, egyfajta tanításnak éreztem az égiektől, hogy a festészethez csak akkor kerültem közel. Anyámat ugyan elvesztettem, de kaptam helyette egy művészi létet, amit imádhatok. Én így magyarázom magamnak a sorsom újabb fordulását.
– Volt több önálló kiállításod is?
– Igen, a már említett első Debrecenben volt három éve, a Rocksuliban adtak nagyon kedvesen helyet a képeimnek, akkor még teljesen ismeretlen alkotóként. A következő tárlatom a debreceni Vasutas Művelődési Házban volt, tavaly augusztus végén pedig a pesti lakhelyemhez közeli RS9 Színház Vallai Kertjében mutatkozhattam be. Utóbbi olyan meghittre sikeredett a meseszép környezetben, hogy azóta is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Mérai Katalin színművésznő nyitotta meg a kiállítást, Lábán Katalin, a színház igazgatója pedig verset mondott, az egész program nagyon bensőséges volt.
– Hogy tetszenek az embereknek a képeid, miket mondanak róluk?
– Van, aki őszintén megmondja, hogy ő bizony nem bírja a kortárs festészetet, és csak színes pacákat lát. Van viszont, aki állítása szerint akár órákig el tudná nézni a képemeit, és minden alkalommal mást lát bele. Én ennek a munkásságomnak úgy adtam nevet, hogy színek, formák, érzések. Ezért sincsenek témáim. Ha mondjuk őszt festek, akkor az azt sugározza, hogy jól vagyok magammal. Egyszer csúnyán megsértődött rám a lányom, mert nem értem oda hozzá és az akkor öthónapos unokámhoz időben. Utána festettem egy olyan képet, amelyre azt mondták mások, hogy ilyen nincs. Az anyai szívfájdalmam szinte sütött a vászonról, benne voltak még a könnyeim is. Ha valamilyen inger, hatás ér, azt festem meg.
– Milyen anyagra szeretsz dolgozni, mivel és mikor?
– Vászonra festek akrillal. Az olajfestékkel is próbálkoztam, de nagyon lassan szárad, büdös is, nem szerettem meg. Negyven négyzetméteren lakom, ott ez nem szerencsés. Most a vízfestékkel kacérkodom, még nem próbáltam ki, de tervezem. Nem időre dolgozom, az a titkárnői életem volt, hogy tíztől hatig vagy nyolctól négyig. Ha valami kikívánkozik belőlem, akkor kikapcsolom a telefonokat, felteszek valami jó zenét, és hajrá! Nagyon változó, hogy egy nagyméretű képet mennyi idő alatt csinálok meg, mert van, ami egy hónapig tart, és van, amivel egyetlen nap alatt elkészülök. Utóbbi esetben a végkimerülésig képes vagyok állni a festőállvány előtt, nem eszem, nem iszom, aludni is csak két-három órát szoktam ilyenkor, hogy össze ne essek. Amíg egy kép nem olyan, amilyennek látni akarom, addig nincs megállás.
– Mikor láthatunk tőled újabb alkotásokat?
– A jövő év januárjában lesz megint kiállításom, arra kell dolgoznom a következő hónapokban. Vadász István, a Gogol 9 Galéria vezetője kért fel, és mivel negyven darab nagyméretű képet szeretne kiállítani tőlem, azt hiszem, nem fogok majd unatkozni sem nyáron, sem ősszel. Igazi megtiszteltetés ez a felkérés, megbirkózom a szép feladattal.
